Filózgatós poszt
Ha voltál már sípályán, akkor sorban is álltál már a felvonóhoz . Én azt hiszem, hogy semmit sem szeretek a snowboardozásnál jobban a világon, a sorban állás viszont eléggé hátul van a listámon. A tötymörgő részegektől pont annyira vagyok ki, mint a lökdösődő, feszült arcú menedzserversenyzőktől, akik valószínűleg helyben szétrobbannának, ha nem gázolhatnának át valakin minden sorban állás során. Ha valamit utáltam régebben a csúszásban, az a sorban állás volt.
Amikor nincs sor, mindenki előzékeny, a legjobb arcát mutatja, az a tahó, sátánrészeg osztrák azonnal pirospozsgás, becsiccsentett gazdaemberként biccent feléd mosolyogva és a szőröstalpú, kelet európai barbárról is hamar kiderül, hogy valójában művelt, udvarias világpolgár. Még a nap is szebben süt, ha nem épp köd miatt üresek a pályák. De ha tejköd van is, legalább sorban állni nem kell.
Szóval ha voltál már sípályán és álltál is sorba, akkor egyetlen egyszer már biztosan megfordult a fejedben, hogy milyen lehet, ha saját hegyed van, saját felvonóval, ami csak a tiéd. Nem egy pályarendszerre gondolok itt, annak minden terhével együtt, hisz akkor az csak egy munka, meg aztán kellenek emberek is a fenntartásához. Nem. Csak egy vadregényes helyre az Isten háta mögött egy felvonóval, amit csak a barátaiddal osztasz meg.
Én elég gyakran álmodoztam erről (gyakorlatilag minden nagyobb sorban állás közben), szerettem azt gondolni egyedül csúszva az erdőben, hogy nem vár civilizáció a völgyben, mikor leérek. Még azt is meg tudom mondani, hogy melyik erdőben éreztem ezt először. Persze valami fenntartható kis ház azért nem árt, hiszen valahol aludni is kell.
Szép lassan ez a kis ház a felvonóval -amit egyre több részlettel ruházott fel a képzeletem- lett a belső nyugalom szigete számomra. Az álom, amit egyszer istenbizony megvalósítok, csak előbb még ez sikerüljön, onnantól lesz ám szép az élet, sőt, onnantól lesz élet az élet, addig ne is nevezzük annak, ez inkább afféle felkészülés arra a csodálatos, eljövendő dologra, ami az elmémben létezik csak egyelőre. Addig-addig álmodoztam, amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen sorban állok.
Sok-sok emberrel együtt, akik álomképek hajszolása miatt elmulasztják a jelent. Ráadásul kurvanagy a tülekedés. Fingja sincs senkinek, hogy hová vezet ez a sor és egy métert nem halad előrébb. Én jóideig álltam benne, nekem elhiheted.
Érdekes módon, körülötte minden más viszont igen. Mi csak álltunk, idegesen óránkra pillantgatva vártunk, hátha majd sorra kerülünk, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy aki esetleg sorra kerül, az is csak egy másik sor végéhez vezető ajtóhoz kap kulcsot a kezébe. A hülyék. Ha majd mi kerülünk sorra, nálunk teljesen másképp lesz!
Emlékszem arra az erdőre is, ahol meguntam ezt a végtelen sorban állást. Még csak a nap sem sütött. Nem volt különösebben szép idő, de a hó, az tökéletes volt. Minden részlet megmaradt. A megriadt fehér nyúl, aki átszaladt előttem, de még a hang is, ahogy a levegőt vettem. Valóban megtörtént, ott és akkor. És én ott és akkor az voltam, ami történt. Pedig nem is történt igazából semmi különleges, csak csúsztam egyet. Jó volt végre kiállni a sorból.
A völgyben aztán beálltam a valódi, de legalább valahová vezető sorba. Kicsit megértőbben viszonyulok azóta a tolakodókhoz és kevésbé morgok magamban. Amikor mégis úgy alakul, elég csak a másik sorra gondolnom.
Persze egyáltalán nem erről akartam írni eredetileg, de azt majd megírom a következőben, ha már így alakult.