Oké, egy szóló egy peso – egy magyar metálzenekar Kubában, 2. rész

Baseball, sertésszelet feketebabos rizzsel és salátával, permanens forradalom, lovas kocsi, még több gitárszóló. A Superbutt Holguín után Bayamóban ad koncertet, a beszámoló folytatódik.

–––––––

– Halló! Mi a helyzet?

– Itt ülök a stadionban, gyertek be!

– Minek? És különben is mindjárt kezdünk, nem?

– Á, az még egy óra, vagy másfél. Itt meg megy a meccs, ilyet még nem láttatok. Ha jót akartok, ne hagyjátok ki!

A tanácsot akkor is érdemes megfogadni, ha valaki épp nem kezd egy vagy másfél óra múlva, sőt egyáltalán nem turnézik metálzenekarral, de mégis Kubában jár, és útjába esik egy stadion. Abban ugyanis szinte biztosan baseballmeccset lát majd. Boldog ország, itt senki nem focizik, és bár érthető okokból a jégkorong sem terjedt el, de azért legalább olyan sportot választottak nemzetinek, amihez a világ legjobbjához hasonlóan ugyanúgy kell sisak meg ütő. Jók is benne ráadásul, nagyon. Egyik élcsapatuk, a Piñar Del Rio épp most nyerte meg a karibi bajnokok ligáját, igaz, itt most nem ők játszanak, hanem az Isla De La Juventud-i Toronjeros (Grapefruitszüretelők) a helyiek, a holguíni Sabuesos (Vadászkutyák) ellen, de így is nagyon látványos minden, ami történik. Annak ellenére, hogy a véletlenül idecsöppent turistának fogalma sincs a játék szabályairól. Lehet találgatni, hogy akkor az van ugye, hogy az egyik csapat dob, a másik elüti, és amíg az egyik vissza nem juttatja a labdát egy bázishoz, addig azt a másik futva elfoglalhatja, de ennél nyilván bonyolultabb az ügy. Mindegy.

Élvezzük a látványt, az igazi baseballingeket és -sapkákat, az oldalvonal mentén a reklámok helyett “a nép alapvető joga a sport” feliratot, és csodálkozunk, hogy miért pont itt nincs kifestve sehova, hogy ¡Hasta la victoria siempre! Próbáljuk továbbá megjegyezni a játékosok neveit, amiktől végképp Bud Spencer-filmben érezzük magunkat: Martínez, Rodríguez, Gómez, González és lelki szemeink előtt megjelenik, hogy a kispadon biztos ott ül kettes számmal José Mendez, becenevén Gyilkos Mendez, és hármassal a sportág nagy és színes egyénisége, Jamón Serrano – de az egy másik sportág.

Egyszer utánanéztünk, baszk pelota a neve, és az lenne igazán csodálatos, ha valahol abból is elcsípnénk egy meccset az életben, de most a kubai baseball is megteszi. Nagyon is. Pedig még a mérkőzés aktuális állását se igen tudjuk értelmezni, mert az eredményjelzőn egy csomó szám szerepel egyszerre, de a végén úgy tűnik, hogy a La Isla nyer, ők ölelkeznek és ünnepelnek, mi pedig lassan kezdünk, mert letelt az egy óra. Vagy a másfél.

A koncert lemegy, a technikai körülmények alapján felrémlik, hogy nagyjából így érezhette magát Radics Béla ’72-ben Mezőkövesden, de a közönség lelkes és kedves, nincs semmi baj. Hotel, alvás, másnap pedig busz, országút és a mai nyitány után a turné második városa.

Bayamo. A hely, ahol Carlos Manuel De Cespedes földbirtokos 1868. október 10-én kikiáltotta a függetlenséget a spanyoloktól, elindítva ezzel a tízéves háborút, amit aztán követett a kis háború 1879-80-ban, majd a függetlenségi háború 1895–98 között, aminek a végébe az Egyesült Államok is beszállt, és ennek köszönhetően már tényleg létrejött az önálló Kuba. Ezt Cespedes már nem érte meg, őt még az első háborúban, 1874-ben lelőtték a spanyolok, csakúgy, mint még korábban, 1870-ben Pedro Figueredót, a La Bayamesa című induló szerzőjét, amely mű ma Kuba himnusza. Ott is áll mindkettőjük szobra a főtéren, balra El autor del Himno Nacional, jobbra pedig El padre de la patria.

Utóbbiról mozit is neveztek el a város központjában, ott lesz a koncert, mindjárt kettő egymás után, hogy egy egész hétvégét tölthessünk itt.

Ezer örömmel, tegyük hozzá rögtön. Ennyi idő alatt tisztességesen el lehet kezdeni ismerkedni például a kubai gasztronómia és vendéglátás apró titkaival. Itt van azonnal a La Bodega étterem a sarkon, a Tripadvisor szerint a második legjobb az egész országban. A személyzet szolgálatkész, hely is van, leültetnek kedvesen, parancsoljanak bárhová, ahol csak tetszik. Hogy mit? Étlapot? Ja, azt nem tudnak, illetve tudnának, de nincs miért, ma itt nem kapható étel. Elfogyott. Talán holnap. Rendben, akkor majd visszajövünk, igaz, nem lenne baj még ma is valami táplálékhoz jutni, ha más nem, a koncert után, úgyis olyankor esik a legjobban.

A moziban persze nemhogy büfé nincs, de még egy csap sem, a vécében lóg egy slag, azt valaki néha talán használja, de ezzel nem leszünk kisegítve. A főtér túloldalán viszont van egy Cafeteria, ráadásul ¡24 horas!, nyitva egész éjjel, na majd ott! Vagy mégsem. Mert – divatosnak gondolt szófordulattal élve – ki nem találnák soha, mit árulnak benne. Igen, kávét. Mást nem. Illetve de, gyufát, azt legalább veszünk egy dobozzal emlékbe.

Időközben jön a hír, hogy a többiek szereztek sört, megkérdeztek valakit a közönségből, aki kézen fogva cipelte őket pár utcát, majd bement velük egy lépcsőházba, ahol egy láthatatlan kéz kinyitott egy kisablakot, és kiadott rajta tíz doboz Cristalt meg tíz Buccanerót húsz CUC-ért. Ha szeretném az alkoholt, ennyivel már beljebb lehetnék. Így viszont marad a szálloda, ahol még hajnalban is lehet választani a ketchupos tészta és az egyengépsonkás, egyensajtos melegszendvics közül. Utóbbit akár ketchuppal is.

Nem számít. Pláne, hogy mindjárt itt a másnap, és a Bodegában lesz kaja. Étlapot ugyan ezúttal sem kapunk, éhes ember ne válogasson, annál is inkább, mert összesen egy lehetőség van, de a spanyol nemesi családnévre emlékeztető Filete de cerdo con „moros y cristianos” y ensalada (sertésszelet feketebabos rizzsel és salátával) valóban ízletes.

Hogy minden azért ne stimmeljen, ma viszont ital nincs, csak ásványvíz. Ciego Montero márkájú, plakát is hirdeti, hogy ez a numero uno Kubában. A piacvezető státus értékéből csak egy kicsit von le, hogy másmilyet nem is lehet kapni az egész országban, Holguíntól Havannáig mi legalábbis nem találtunk.

A Bodegában ezen a napon nem, de máshol általában elérhető még ugyanettől a cégtől fémdobozos Naranja és Limón, ami hozza a Fanta és a Sprite szintjét, meg TuKola, ami, hát mondjuk, hogy olyan, amilyenek a kólaimitációk lenni szokták általában. Bár amikor egy héttel később valahol belefutunk egy eredeti mexikói Coca-Colába, azt állapítjuk meg, hogy túl nagy különbség nincs. Az európai átlaghoz képest talán még annyi, hogy a fémdoboz űrtartalma – mint a perui Pepsinél és a kolumbiai Cocánál – a kubai TuKolánál is 330 helyett 360 milliliter. Ezek szerint Latin-Amerikában ennyivel hosszabbak az ágyúlövedékek, ha lehet hinni a városi legendának, és a megfelelő gépsorokat tényleg egy perc alatt át lehet állítani hadianyagokra.

Szerencsére most nincs háború. A lucha, a combate és a harc szó további spanyol szinonimái csak plakátokon és falfeliratokon jönnek szembe lépten-nyomon, hiszen ez mégiscsak a revolución országa, a permanens forradalomé már 56 éve. Néha el lehet gondolkodni, hogy oké, de melyik lesz az a pont, ahol azt mondják, itt a vége, győztünk, elég az éberségből, nem kell többet csatázni, csak élni, nyugodtan?

De hát tudjuk, hogy nem ez a lényeg. Hanem az, hogy találtunk ebédet, tele a has és még ott egy egész napsütötte délután az esti koncertig, a szálloda udvarán pedig medence található. Ja igen, és februárt írunk, otthon mindenki fázik, és igazán irigyek lesznek majd, ha mutogatjuk a pálmafás, koktélozós, fürdőgatyás képeket. Azt már úgyse tesszük majd hozzá, hogy a valóságban ez húsz percig se vicces, utána már szimplán dögunalom lenne, ha nem ordítana hozzá a hangszórókból még valami förtelmes salsa is, mert így már inkább elviselhetetlen.

Még szerencse, hogy erre a vidékre legalább rákvörösre sült európai turistából nem jut sok, itt is csak egy van, szingli német férfi, aki láthatóan csajozni érkezett, némi ideológiai töltettel, mert Che Guevara márkájú cigarettát szív. Érdeklődve kérdezzük, hogy ezt hol vette, és hát hol máshol, mint Németországban – ott is gyártják, bármelyik trafikban kapni. Jó. Akkor fürödjünk egyet, a rend kedvéért legalább.

Időnk van bőven, ma utolsónak játszunk, az legkorábban éjfélkor, el se megyünk a közös busszal este hétkor, fogunk majd inkább egy taxit tíz körül. Már csak azért is, mert előre sejtjük, hogy az milyen jármű lesz. Na milyen? Lovas kocsi, persze, hogy az. Nem hintó, mint a Budai Várban, hanem olyan igazi, rendes, amilyennel a Somogyi fuvaros hordta a trágyát meg a téglát Pócsmegyeren a nyolcvanas években. Még rendszáma is van, mint annak is volt talán. Kapaszkodni kell rajta, szorítani a pergőtokot meg a cintányéros táskát, de mit számít? Helikopterrel a Guns N’ Roses is tud érkezni, vagy magánrepülővel az Iron Maiden, de így?

Kár, hogy a főtérre, a mozihoz már nem tud behajtani, lekászálódunk a sarkon, és elmarad az operettbe illő nagybelépő, de mi akkor is tudjuk, mi történt. A közönséget meg úgyse érdekelné, nekik természetes, annyira, hogy a város vezetése a szükségből erényt is csinál: Bayamo Wikipédia-oldalán a közlekedés címszó alatt kicsit sértve említik, hogy a világ nem ismeri el eléggé a fenntartható közlekedésért tett erőfeszítéseiket, pedig egy ENSZ-tanulmány szerint itt mindössze 15% használ motorizált eszközt, a maradék lovas kocsin, gyalog vagy biciklin jár.

A koncert rendben van, meglepő, hogy vasárnap éjjel is simán összejön 400-500 ember, pedig se plakát, se facebookos meghívó, utóbbi internet híján nem is lenne túl hatásos. Könnyű persze rájönni, hogy az érdeklődés pont ennek köszönhető, mint otthon húsz éve, amikor mindegy volt, ki játszott, egy-egy koncert társasági alkalomnak is számított, mindegy, hogy egy percet se látsz egy fellépőből se, akkor is jó ott lenni, ismerkedni, beszélgetni, megjelenni egyáltalán. Mert máshol, máskor, pláne egy vidéki kisvárosban nem lehet.

Aki szöges csuklószorítót hord a megyében, az ma itt felvonul mind. Fogalmunk sincs, hogy helyben lehet kapni, vagy a floridai rokonok küldik, de Dimmu Borgirtól Bring Me The Horizonig az összes alfaj és trend ott virít pólón, felvarrón, bőrdzsekin, farmerkabáton. És figyelnek az ismeretlen európaiakra is: kapunk ajándékba Che-zászlót, verseskötetet és szerencsetalizmánt is.

A harmadik szám után valaki bekiabálja, hogy még több gitárszólót, ¡por favor!, mi meg viccesnek hisszük a választ, hogy oké, egy szóló egy peso, ide kérjük a színpad szélére az adományt, és meglepődünk, amikor előkerül pár bankjegy. Aztán egy héttel később Havannában még jobban, mert valaki megkérdezi, hogy végül mennyi pénzt muzsikáltunk össze a szólózással Bayamóban? Nem sokat, egyébként.

Folytatás holnap, újabb városban.

[fotó: Pintér Norbert, további képek Havannáról itt, a vidéki Kubáról pedig itt]

1. rész: Megjöttek végre a kiscsibéim!