Nem bírok szabadulni a Miniszterelnök Úr 2007-es videójától, amiről egy jó órája már kiraktam egy posztot. Megnéztem egymás után vagy négyszer, és minden szava arany. Oké, tudom, hogy a politika részben a pillanatnyi érdekek felismerésének a művészete, de akkor is.
Nem bírok szabadulni a Miniszterelnök Úr 2007-es videójától, amiről egy jó órája már kiraktam egy posztot. Megnéztem egymás után vagy négyszer, és minden szava arany. Oké, tudom, hogy a politika részben a pillanatnyi érdekek felismerésének a művészete, de akkor is.
Azt is tudom, hogy minden politikus és minden politikai párt életében előfordulnak brutális kanyarok. Magyarországon például a párttitkárokból irtózatosan nagy demokraták lettek pillanatok alatt, a legradikálisabb rendszerváltók pedig úgy mentek be az utódpárt mellé koalíciós partnernek, hogy csak úgy füstölt. Aztán itt van maga Orbán Viktor is, aki harcias ultraliberális fiatalemberből lett a jobboldal ikonikus vezénylő tábornoka az évek során.
A baloldali publicisták, gondolkodók és megmondóemberek szerint ennél durvábbat nem lehetett volna pálfordulni, ez volt a műfajban a nonpluszultra és a csimbirasszó. Jómagam mondjuk úgy tartottam, hogy a fent felsoroltak közül – némelyeket, mint pl. bizonyos volt emdéefesek, apróságuk okán nem szükséges külön emlegetni – egyik sem különb a Deákné vásznánál, azaz hát mind megérik a pénzüket.
De abban eddig nem merültem el egészen mélyen, hogy Orbán Viktor hogy csinálta meg még egyszer szinte ugyanazt. Az nyilván semennyire sem újdonság, hogy a Miniszterelnök Úr atlantistaságát feledve nyergelt át oroszbarátságra az utóbbi években, de mégiscsak más az ilyesmit pőrén-tisztán-egyben látni. A mellékelt videóban ezeket az állításokat teszi ő:
- Mi az ajtót a Nyugatnak kinyitottuk, az oroszoknak, a Szovjetuniónak meg a kommunizmusnak ajtót mutattunk, és azt üzenjük a jövőnek, hogy ne engedjék, hogy mindez visszamásszon az ablakon.
- Ne engedjék, hogy abból a demokráciából, amit a mi új Nyugat-nemzedékünk kiküzdött magának, most egész egyszerűen demokrácia nélküli többpártrendszert csináljanak.
- Nem kéne megengedniük az utánunk következő fiataloknak, hogy miután mi a szovjetrendszer legvidámabb barakkjának sorsától megszabadultunk, most a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék Magyarországot.
- Azt üzenjük a fataloknak, hogy továbbra is tartsanak ki a nyugatos Magyarország mellett, ne engedjék, hogy erről az útról Magyarországot letérítsék, szeressék, hogy Magyarország egy nyugatos ország.
- Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik, a demokráciát pedig nem lehet felülről irányítani, csak az emberek szívéből nőhet ki és rendezheti be az élhető magyar életet.
Hogy miket mond ezekről a dolgokról most, azt tudjuk, tudjátok. Pont az ellenkezőjüket.
Egy kicsit olyan ez, hogy tudod, hogy a gyerek hét év alatt rengeteget nő, de ha melletted teszi, és minden nap látod, nem érzékeled úgy, mintha hét év pauza után találkoztok megint.
Mi volt akkor és mi történt azóta? Akkor a Gyurcsány-kormány próbált barátkozni az oroszokkal, és a Fidesznek megvolt erről a véleménye. Azóta beütött egy gazdasági válság, ami zavarba hozta ugyan a Nyugatot, amely talán emiatt is kevésbé szívélyes az Európai Unió kisállamaival – de ez nekem mindent vivő okként azért kevés. Még úgy is, hogy az oroszbarátságot ellenzékből nyilván mindig sokkal egyszerűbb ütni-vágni.
Akárhogy és akárhonnan is nézem – tisztában lévén azzal is, hogy a geopolitikai játszmákban apró kis figurák vagyunk csak –, azok a hét évvel ezelőtti Orbán-állítások semmilyen módon nem vesztették érvényüket.
Azt mondjátok, csak az ökör következetes, a politikusnak nem muszáj annak lennie? Hát ez is igaz. Ám az elég fájdalmas, hogy egyre-másra dőlnek a következetlenségi rekordok.
Úgyhogy ti azért csak tartsatok ki a nyugatos Magyarország mellett, és ne engedjétek, hogy erről az útról Magyarországot letérítsék, szeressétek, hogy Magyarország egy nyugatos ország!
Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI