Portes du Soleil elképesztően, lenyűgözően, letaglózóan hatalmas terület. 12 falu összesíelhető pályarendszere Svájc és Franciaország határvidékén. Szépen megfér egymás mellett a Morzinehoz hasonló, már-már siófoki léptékű egy főre eső étterem előtti Buddhafej mennyiséggel bíró luxusüdülőhelyein a nem síelő,
Holisztikus alpesi élmény
Portes du Soleil elképesztően, lenyűgözően, letaglózóan hatalmas terület. 12 falu összesíelhető pályarendszere Svájc és Franciaország határvidékén. Szépen megfér egymás mellett a Morzinehoz hasonló, már-már siófoki léptékű egy főre eső étterem előtti Buddhafej mennyiséggel bíró luxusüdülőhelyein a nem síelő, unatkozó és folyvást fogyasztó, kövér, orosz, szupersportkocsi-tulajdonos a Champoussin-i kisgarzonban főzőcskéző olasz profi síelővel.
A BTS idén ezt választotta hagyományos éves freeride tábora, a Back to Basics célállomásának, velük érkeztem. Megjártunk már pár helyet együtt, jó csapat szokott összejönni, szívesen megyek bármilyen általuk szervezett eseményre, évszaktól függetlenül. Sajnos sok mindenből kimaradtam az utóbbi időben, de az idei téli programjukat semmi pénzért nem hagytam volna ki. Vértes Janó, a táborvezető jóbarátom. Pár kalandunkról beszámoltam már korábban, sőt, egy ősrégi posztomban még a legelső Back to Basics rendezvényről is tettem már említést, de itt az ideje, hogy alaposabban beszámoljak arról, hogy hová tűnök el telente, meg hogy mi is az a BTS egyáltalán.
Szépen zöldelltek a fenyők, a fehér hegycsúcsok sem tűntek különösebben ígéretesnek, a kobaltnál is kékebb ég, egyetlen felhőpamacs nélkül. Rosszkedvűen tettem ki Chátelben a bőröndömet a napsütéssel épp halmazállapoti vitát folytató latyakba. Szónokoltam egy rövidet a globális felmelegedésről meg a környezetszennyezésről, meg hogy mindmeghalunk és szomorúan vettem tudomásul, hogy lófasz nem lesz itt, nemhogy sítúra. Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna.
A szobánk két családapája már kávét főzött, mikor hajnalban kidobott az ágy. Némi dulakodást követően a bűzmentes fürdőszobában zuhanyzás kiváltságáért, csatát vesztve kullogtam vissza a bögrémhez. Mire felkelt a nap, mindenki kipakolta a hazait a reggelizőasztalra, feltankoltunk, összeszedtük a többieket, megbeszéltük a tervet, aztán kis csapatokban nekivágtunk felderíteni a terepet. A hegyen már jó hideg volt, hamar áldássá vált az eleinte aggasztóan erős napsütés.
Rengeteg profi sportoló és tapasztalt helyi vagány él a környéken, meg aztán rég is esett, gyakorlatilag minden emberileg megcsúszható hegy alaposan össze volt firkálva, ami kívül esett a pályák vonzáskörzetén. Nagy nehezen találtunk egy érdekes kis gerincet, ahol még megvolt a szűzhó illúziója, de az igazi kaland még váratott magára. A pályák viszont nagyon rendben voltak tartva; hatalmas felhőket tolva csapattuk végig a délelőttöt, itt-ott kinézegetve a környező kevéssé kijárt hegyoldalakra. Minden van. A meredek 50-es kuloároktól a kedves erdei utakon át, az autópálya szélességű kékpályákig, tényleg minden.
Találkozó a csapat másik felével koradélután Avoriazban, ami egy sziklafal szélére épült városka brutális hegyek ölelésében, ahol évek óta mindenféle autósforgalmat betiltottak. Itt még a Zermattban jól bevált elektromos kisautók sem megengedettek, az egyetlen legális közlekedési eszköz a sílécen kívül a lovasszán. Utcák nincsenek, gyakorlatilag sípálya köti össze az épületeket. Csengettyűszó, félreállok a lassan tovacsúszó szán elől, ami épp pokrócba csavart szerelmespárt szállít ki tudja hova, sífutók érkeznek nagy hátizsákokkal, lusta berni pásztor nézeget kirakatokat az öreg gazdival, melléjük telepszünk egy lépcsősorra és megbeszéljük ki merre járt. Én persze nem figyeltem mindenre, mert a kutya munyázásával voltam elfoglalva.
Árait tekintve Avoriazt valahol a zermatti 70 frankos tortellini és a verbier-i 40 frankos sajtburger közé helyeztem el fejben (mindkét kényszerebédem megér egy posztot, talán egyszer majd elmesélem), de hálisten nem esett le a cukrom, meg aztán szendvicset is csomagoltam. Hamar kiderült az is, hogy az innen Genfbe induló busz, amire még otthonról vásároltunk jegyet Balázs barátommal, tényleg remek, hogy van, de a síterep valós méreteit figyelembe véve olyan, mintha egy Pákozdról induló járatot szeretnénk Budapestről elérni másfél óra alatt reggel, hóban, gyalog. Szóval marad a taxi, ami nem lesz olcsó. Márpedig munka van, mindenképp előbb kell hazamenni. Ez a fejlemény mondjuk akkor nem viselt meg túlzottan, bárgyú mosollyal az arcomon, lehunyt szemmel napoztam tovább.
A visszaúton már nekem is feltűnt, hogy egész nap eltökélt nyugdíjasokat, kezdőket, magabiztos fiatalasszonyokat, és vakmerő menedzsereket kerülgettünk, estére még a leghidegebb profik szívébe is beférkőzött a félelem; még soha életemben nem láttam ennyi eszetlenül száguldozó hülyét. Balázst például kétszer ütötte el ugyanaz az ember. Mondjuk azon elég jót nevettem, de akkor is. Rémisztő volt. Komolyan. Völgy völgyet követett, hiába a kevés hó és a sok őrült, óráról-órára egyre jobban belezúgtam a helybe. Minden kanyar után újabb és újabb lehetőségeket kínált a terep, minden csomópontban más és más az atmoszféra, a park elképesztően vadregényes és szórakoztató…jézusom mi lehet itt, ha nagy a hó! Az a fajta hely ez, amihez egy hét biztosan nem elég, de lehet, hogy egy egész élet is kevés. Ide újra és újra vissza kell jönni, hogy aztán megint vágyakkal, élményekkel és újabb tervekkel eltelve, sóvárogva éld át újra ezeket az órákat gondolatban miközben a hazafelé tartó busz ablakán át bámulod a távolodó hegyeket. Ha nem ideálisak a körülmények, általában kell egy kis idő, hogy felfogjam, ha tökéletes helyre érkeztem. Ilyen adottságokkal csak pár kiváltságos nagyágyú rendelkezik Európában. Mindegy, hogy ki vagy, mit szeretnél, mit jelent neked egy tökéletes síterep; itt egészen biztosan megtalálod, amit keresel.
Csak párszáz métert kellett gyalogolnunk egy kis templomig, onnan már látszott az apartmanház. Az alpesi rét déli oldalán megjelentek páran közülünk, ők máshonnan közelítettek, na majd erre is rákérdezünk később. Fújtunk egyet. Rövidet morfondíroztunk az egyedi testhangok kiemelt fontosságán közhangulat szempontjából, aztán átverettünk a réten, egyenesen az apartmanunk bejáratáig.
Az esti bulik általában spontán alakulnak ki valamelyik szobában. Ilyenkor elhangzik egy nemjöttökát, amivel esetleg még síruhában élnek, felszerelés baszkurálásból vagy gyógyszer/kütyü/szerszám/stb kölcsönkérésből eredő ottmaradás, esetleg vacsorameglátás, zenemeghallás, de az ok tényleg bármi lehet. A buli olyan, mint a trópusi ciklon. Ha megfelelőek a körülmények, gyorsan, bármiféle előjel nélkül kialakulhat, akár hatalmas erejű is lehet, és ahogy jön, úgy megy, továbbhaladva egy másik apartmanra, nyomában üres sörösdobozok, teli hamutartók, ételmaradék… De így van ez jól. A természettel nem packázunk.
Reggel viszonylag korán leléptünk, Csabi megígérte, hogy megmutatja mit talált előző nap. Felvonó felvonót követett, kicsit elbóklásztuk az időt, elmúlt már dél, mire megérkeztünk egy nagyon szép, nem túl meredeken emelkedő, nagyjából 800 méter hosszú gyalogos traverz aljához. Az elején kicsit kitettebb, de szépen kitaposott ösvény harmonikázott felfelé a Pointe de Chesery alatti széles, kijártabb gerincig. Balra a Téte du Géant csúcsa, jobbra a Mossettes, szemben pedig a Dents du Midi és a Dents Blanches meredezett a távolban teljesen egyformán, csak méretben különbözve egymástól, mint az Alpok Doktor Genyája és Kicsi Énje. Minden ezalatt a látóhatárig ködtenger, valahol a mélyén, “alumíniumszín” paplanja alatt pihen a genfi tó. Szuszogva bámulom a kilátást. Jobbra nézek, hunyorogva keresem a Mont Blanc-t, de nem sikerül megállapítanom, hogy melyik az.
Szedelőzködünk. Csipognak a bíperek, zizegnek a cipzárak, csatolunk. Annyira bámultam a tájat, hogy nem is nézem merre tartunk majd. Odasétálok a széléhez, elkapok egy bizonytalan, inkább csak úgy a levegőbe mondott, mint komolyan gondolt hátitténbiztoshogynemtudoklemenni-t a háttérben és kinézek. A hegygerinc másik oldala egy sípályától távolabb eső, elképesztően szép völgybe vezetett. Ezt követi a határ is, a gerincen végigfutó szélfújta hótaréj pocakja már Svájcba lógott át. Hihetetlen, de alig vezetett nyom az érintetlen, napsütötte púderben. Végig belátható, meredek, de nem kitett, ideális szélességű fal, ami olvadékvíz kialakította meder mellett vezet szinte egyenesen lefelé. Hófedte sziklákkal borított, széles sávban haladtunk, helyenként jó egy méter mély hóban. Süvít a szél a fülem mellett végre. Repülünk. Valakiből felszakad egy huhogás, amit több követ. Hihetetlen, váratlan ajándék. Ezért érdemes volt mászni egy kicsit.
Mire a törés végén lévő bozót-labirintushoz értünk, már fájt a fogam a vigyorgástól. Itt kisebb kanyargás következett keskeny, kijárt és eljegesedett ösvényeken, de csak párszáz méteren keresztül, aztán balra tartva kibukkant a törmeléklejtő teteje, újabb 800 méter mennyország. Onnatól ismét elszaladt velünk a ló, ugrándozva, meg-meg eresztve kerülgettük egymást a völgy alján végigfutó sífutó és túraösvényig. Innentől lassan csorogtunk még vagy egy kilométert a már jóval kevésbé lejtő és kiszélesedő völgyben, jobbra patak zúgott, néhol kis fahidak vezettek át rajta, az egész annyira békésnek és hivogatónak tűnt, hogy nem lehetett nem megállni egy pillanatra. Tudtam, hogy ha lelépnék a deszkámról, combig szakadnék a hóba és némi küszködés után sírva esnék össze, de kedvem támadt bebarangolni a környéket. Igen, ez egy ilyen völgy. Ezt a helyet az ember bebarangolni szeretné, nem sétálni egyet. Itt minden perc kaland. Csabi előzött épp, szólt, hogy nemsokára a gyaloglós rész jön, de előtte a kanyar után lesz egy rész, ahol olyan a hó, amilyet ő még nem látott soha életében, ott fogunk szusszanni egyet. Átvágtunk egy kisebb mezőn, visszatértünk a túraösvényre, ami egy éles kanyar után enyhén emelkedni kezdett. Megálltunk. A völgy itt egyészen beszűkült, hatalmas fenyők törtek az ég felé a patak túloldalán.
Számítottam rá, hogy különleges lesz a látvány, de mégis meglepetésként ért. Nyilván én sem láttam még olyat soha életemben, ami a szemünk elé tárult, globális felmelegedés okozta, vagy ritka természeti jelenség volt, nem tudom, de a balról lefutó meredek hegyoldaltól a nagy hótól alig látszódó patakig, a völgy teljes szélességében mintha arasznyi gyémántok borítottak volna mindent hó helyett. A patakon átívelő fahíd félig eltemetett pillérjei ledobott kristálycsillárokként ragyogtak a smaragdszínben derengő fenyőfák alatt. Igen, tudom, hogy ez mennyire giccsesen hangzott.
A “gyémántok” hártyavékony jéglemezkék voltak, amik merőlegesen álltak felfelé a puha porhóban, végtelenül sűrűn, a völgy teljes szélességében, egészen addig, amíg a domboldal el nem tűnt a következő kanyarban. Szavakkal tényleg leírhatatlan látvány, sajnos a fotó sem adja vissza tökéletesen. Beletúrtam. Olyan puha volt, mint a porhó, akadálytalanul haladt benne a kezem, nagyot merítettem belőle, megkóstoltam, aztán lefújtam a tenyeremről.
Megtárgyaljuk, hogy mekkora dög is volt ez az egész tulajdonképpen, senki sem akar rohanni sehová, előkerülnek a termoszok, bámuljuk a tájat, próbáljuk feldolgozni az elmúlt fél óra eseményeit, lassan elhisszük, hogy hová érkeztünk. Iszonyatosan szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Messze még a vége, megindul a csapat, egy darabig emelkedig az ösvény, libasorban haladunk a következő kanyarig, ahonnan nagyon enyhén, szinte szemmel alig érzékelhetően ismét lejteni kezd. Felcsatolni macera, ki tudja megindul-e, a síelőknek meg botja van, szóval én inkább lustán ráültem a deszkámra, feltettem a lábam, és szánkózni kezdtem. Eleinte lassan vánszorogtam, kézzel hajtva magam, aztán gyorsulni kezdtem a sífutók által kitaposott, kijegesedett vájatban, ami terelt, semmit sem kellett csinálnom, csak bámulnom a tájat. Ahogy egyre jobban lejteni kezdett és egyre nagyobb sebességgel csúszott alattam a deszka, úgy változtam én is vissza egyre jobban gyerekké minden megtett méterrel. Intettem két túrázónak, majd kisebb bonyodalmat okoztam másik négynek, de konfliktus és sebességvesztés nélkül gyorsultam egyre tovább, már tisztességesnek nevezhető kerékpárostempóval. Hátrapillantva még elkaptam Balázs Cukorfalat arckifejezését, és a többieket, ahogy autóversenyző pózban kuporognak a deszkáikon, aztán egy nagy kanyar után egy menedékház mellett véget ért a menet. Olyan fejjel érkezett meg a banda, hogy nehéz lett volna eldönteni mi volt a nagyobb élmény, a csúszás, vagy a visszaút. Soha életemben nem szánkóztam még hosszabb ideig.
Ahogy gyalogolni kezdtünk, arra gondoltam, hogy mennyire tetszene ez a völgy asszonynak is, meg hogy milyen jól éreznék itt magukat a kutyák… Furán hangzik, de olyan boldog voltam, hogy hiányozni kezdtek a szeretteim. Egyszerre akartam megosztani a világgal és elrejteni a szeme elől ezt a helyet. Megérkeztünk. Az ösvény vége a tökéletes svájci alpesi falu, Morgins. Látszik, hogy nagyobb arányú az itt élők száma, a felvonók sem tegnap épültek, de a terep és a hangulat mindenért kárpótol. Lassan hazafelé vesszük az irányt.
Miután másnap beültünk egy kis műanyag székesbe ebédelni Champoussinben, mert a napsütés és a panoráma már tényleg olyan felháborítóan tökéletes volt, hogy nem lehetett nem megállni, a hegytetőről pont szemből láttunk rá a falra. Fényképeztünk, mint a japán turisták. Azonnal küldtem az asszonynak, nem érdekel, utáljon csak. Igen, ez már valami, szigorúbban mutat, mint a chopoki zergés kuloár, az biztos. Számtalan helyet csúsztunk még meg ottlétünk alatt, de ez maradt a kedvenc. Vicces, hogy a nagy hegyekből a völgyek, a sítúrából a séta, a snowboardozásból pedig a szánkózás lett végül a legemlékezetesebb. Egyszerűen fájt hazamenni innen.
A BTS a beyond the standard kifejezés rövidítése. Valóban túlhaladja mindazt, ami megszokott, szóval nem hazudik. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez. Nevezhetném kalandtáborok kontinenseken és évszakokon átívelő, véget nem érő sorozatának is akár. Hullámszörfözés Sri Lankán, delfinekkel úszkálás Panamában, motoros túra a Himaláján keresztül, downhillbringázás a Dachsteinen (ami ezzel párhuzamosan számomra tehéntámadással egybekötött kerítésmászás volt az asszonnyal, de ez egy másik történet) vagy gleccsertúra Chamonix-nál, tényleg sorolhatnám. Nincs megállás. Hasonló érdeklődési körű, de teljesen különböző korú és értékrendű társaság, akik az évek alatt közösséggé kovácsolódtak össze. Nagyon sok a visszajáró táborozó, olyat is ismerek, aki tényleg minden programon ott van, de mindig érkeznek újak, akik többet vagy mást akarnak, mint amit egy átlagos nyaralás hozhat. Persze nem mindig reggel 9 a reggel 9, és nem is mindig olyan lájtos az a délutáni rövid túra, de cserébe tényleg felejthetetlen dolgok történnek veled, felejthetetlen helyeken, egy tényleg frankó csapattal. És talán ez a csapat a legfontosabb ebben a történetben. A hitvallásuk egyetlen mondat; A BTS boldoggá tesz. Ez jó kis mondat szerintem. Ha egyetlen szóval kéne meghatároznom, hogy mi is ez az egész, akkor azt mondanám, hogy egy élményközösség.
Ami szeretettel vár téged is.
