Budapest legjobb tere lehetne, de általában szörnyű hangulatú, balkáni segglyuk. Tegnap óta viszont csodás ott tengeni-lengeni. Gyors térelemzésben próbáljuk megfejteni a különös jelenséget.
Papíron a Vörösmarty tér fantasztikus hely. Kellemes arányú, szép épületekkel körbevett tér, ahol elképesztő módon még a modern épület is szép, érdekes, a környezetére rímelő lett. Van a közepén egy nagy, bonyolult, klassz szoborcsoport, körülötte platánok, a tér szélén szökőkút, egy lépés a Duna, süt a nap, ilyesmi.
A valóság ezzel szemben egy turistalehúzóktól hemzsegő putri, ami télen-nyáron tele van ezekkal az undorító farostlemez bódékkal, szörnyű fesztiválokkal, a szoborcsoportra az év felében egy nagy kotont húznak. Aki Budapesten lakik, nem köti a térhez munka és minimális ízléssel bír, elkerüli, mint a leprát.
Ehhez képest tegnap földbe gyökerezett a lábam, amikor véletlenül átsétáltam rajta. Sütött a nap, lekerült a szobrokról az óriáskoton, sehol egy bódé se, a sarokban se lapultak épülőfélben újak, nyoma nem volt kellemetlen fesztiválnak, néhány ember lézengett csak, hiszen ki jönne az ingatag időjárású budapesti márciusba nyaralni. Szerencsére rövidlátó vagyok – a szó oftalmológiai értelmében –, így könnyen el tudtam terelni a figyelmem a teret burkoló iszonyú műkőről, minden más pedig tökéletes volt, egy rendes pia-faszagányos-zza érzetét keltette. Ma direkt arra mentem, amikor jöttem be dolgozni: a helyzet változatlan.
Ha arra jársz, nézd meg magadnak! Nyilván napok kérdése, és visszaalakul szörnyű hangulatú, balkáni segglyukká, addig kell gyönyörködni benne.