Régi vágású képkiállítással ünnepelte a budapesti Gawker/Kinja egy galériában, hogy vége ennek a fergeteges évnek. A vásznakat programozók, újságírók és más gawkeresek festették tele. Itt egy leleplező videó és egy rakás szöveg, ismerd meg, milyen művészek dolgoznak nálunk!
Témabulit tartottunk, de nem "kurvák és kamionosok" vagy "tolvaj polgármesterek és terepjárós kommunikátorok" tematikában, hanem azt találtuk ki, hogy az egész legyen egy galériában, és akinek kedve van hozzá, állítsa ki azt, amire a legbüszkébb 2014-ben.
Az elkészült műveket vászonra kasíroztuk, hogy tényleg pöpec legyen a dolog. A szüleim festők, gyakorlatilag szó szerint megnyitókon nőttem fel, úgyhogy gyorsan lecsaptam a lehetőségre, hogy papírból olvashassak fel egy megnyitót. Itt jön a szövegem, a kiállított művekkel együtt. A videón a megnyitó nem a legelejétől, hanem a második percétől látható.
Kedves ünneplő tömeg!
Nem lacafacáznék sokat, rögtön egy meglepetéssel kezdtem. Két éve, amióta ideszerződtem a Hercegprímás Utcai Művésztelepre, titokban naplót vezetek. Amibe még soha senki nem olvashatott bele. Indításnak ebből olvasnék föl néhány bejegyzést.
2012. december 1.
Na, megvolt az első munkanapom. Tök fura érzés, hiszen egész életemben szerkesztőségekben dolgoztam és újságírókkal voltam körülvéve. Még szerencse, hogy a szüleim festők, így nem ért különösebb meglepetés, amikor az első, magában motyogó, mamuszt viselő kollégával találkoztam.
2013. január 23.
Az előbb negyedórán át lestem Kekit alkotás közben. Az igazi művészek kiismerhetelenségével bámult maga elé, szinte Buddha-szerű arckifejezéssel, érzékeny zongristaujjait a klaviatúrán nyugtatva. Közelebb léptem hozzá, hogy ellenőrizzem, tényleg csukva van-e a szeme. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy meghalt. De nem. A szeme egyszerre felpattant, a mellkasa is megmozdult, és én átélhettem az alkotás folyamatát, húsz centiméter távolságról. Azt írta le, hogy
kacsacsőr – törtjel – del – kacsacsőr.
Appolinaire óta nem olvastam ilyen erejű képverset!
2013. szeptember 18.
Kábultan támolyogtam ki az iroda konyhájába egy üveg kóláért, délelőtt tíz felé. Valami rituális színdarab próbája mehetett, mert a Serif állt szemben a Gazzsal, és ez a szenvedélyes párbeszéd hangzott el köztük:
–SQL?
– Naa, CMS
– PHP
– Haha, jó, hogy nem PSD
Ruszt József-féle misztériumszínház vagy beckettes abszurd kabaré? Pár hét, és kiderítem!
2014. október 1.
Bugreportolni indultam a Jánoshoz a belső nagyszobába. Épp Etele hűlt helyénél fordultam volna jobbra, amikor elfogott az érzés, hogy Pozsi mennyire emlékeztet Auguste Rodinre. Pedig nincs is nagy, bozontos szakálla, gondoltam magamban. Ekkor vettem észre, hogy Pozsi kezei céltudatosan mozognak az íróasztal fölött. Rántott húsból formázott valamit, ami vagy Lázár János bal farpofája voilt félprofilból, vagy a lenyugvó nap, expresszív felfogásban. Ahá, mindent értek!
—————————-
Több titkomat nem szeretném leleplezni, de ebből a négy naplóbejegyzésből is láthatjátok, hogy hosszú folyamat volt, míg rádöbbentem, hogy valójában egy művésztelepen dolgozom.
Próbálom itt elviccelni a dolgokat, de tényleg nagyon különös, ha az ember olyanokkal dolgozik együtt, akiknek egy büdös szót sem ért a munkájából. Éppen ezért próbáltam meg komolyan kielemezni az itt látható kiállítás alkotásait. A tárlat koncepciója annyi volt, hogy itt bárki gawkeres bemutathatja, melyik idei munkájára a legbüszkébb.
Fantasztikus lehetőség – gondoltam magamban. Jobban szeretem ugyan a koncepciózus kiállításokat, de egy ilyen párizsi szalon jellegű vegyes felvágott is sok mindent elárulhat. Hiába vagyok ugyanis két éve kinjás, a fenti naplójegyzetekben említett eseteken kívül valójában soha nem sikerült megpillantanom, min is dolgoznak igazából a többiek.
Serif
Serif igazi konceptuális dinoszaurusz, aki "Pending approval" című művében a jel, a jelölt és a jelölő viszonyát Joseph Kosuth-i szikársággal elemzi, a ma már klasszikusnak nevezhető concept artos kánon szellemében. Bár Serif magyar alkotó – hogy mennyire magyar, az persze más kérdés – munkásságán nyilvánvalóan érezhető a tengerentúli hatás. Az egyébként igen magas színvonalú magyar konceptszíntér ugyanis igen komolyan veszi magát, ezért nélkülözi a nyugat-európai és amerikai kollégák munkásságára annyira jellemző humort. Bezzeg Serif. Pending, írja egy falon függő képre, na ez az, amit csak az évi 3-4 New York-i "munkaúton" lehet magunkba szívni.
Gazs
Egy kevésbé ismert esszéjében Foucault a denim artot a "modern művészet szolgálóleányának" nevezte. Derrida szerint azért, mert legendásan érzékeny lábszárbőre miatt ki nem állhatja a hosszúnadrágokat, és az akadémiai jellegű eseményeket kivéve mindenhol bermudában jelenik meg. Gazst láthatóan felpiszkálta a foucault-i igazságtalanság, és idei főművét ebben a kézimunkaigényes műfajban alkotta meg. Az itt bemutatott műve talányosan egyensúlyoz a korunkban egyre kevésbé ismert kézimunka felmagasztalása, illetve kigyúnyolása között. A munkafolyamat doku artos rögzítése mellett figyelemreméltó, hogy az elkészült mű, bár nagy vonalakban igazi nadrágra emlékeztet, bizarr zsákalakja miatt a nadrág mint abszolút létező megtagadásával kacérkodik.
Mikolaj és Tibi
Mit érthettek a mezopotámiai parasztok Hammurapi törvényoszlopából? Nyilván semmit. Mit értünk mi, modern parasztok gyorsuló világunk jelenségeiből? Mikolaj és Tibi műalkotása ezt az égető problémát tolja kíméletlenül az arcunkba. Nem akarok a mű helyett beszélni, de nekem mintha azt suttogná, hogy "SEMMIT".
Tibi
Lehet-e egy seggel két lovat megülni? – kérdezi a népi bölcsesség. Na és másfél seggel? – kérdezi Tibi. A választ a végsőkig lecsupaszított sign artban találta meg. A válasza, ha jól értem, az, hogy "nem", hiszen a segg fölfelé áll, tulajdonosa tehát valószínűleg arrcal fekszik a porban.
(Szerkesztői megjegyzés: Remélem, feltűnik, hogy Tibi fent látható képe és az elmondott szöveg között nincsen semmi összefüggés. itt az volt a poén, hogy a megnyitószöveg megírásához egy nagy Google Drive-dokumentumban kaptam meg az anyagot pár nappal korábban. Ebben ott volt Tibi munkája is, amit becsületesen kielemeztem. Ez volt az:
A bulink előtt egy órával tudtam meg, hogy ez nem a műalkotás volt, hanem a Google ikonja a törött képek jelzésére, azt elemeztem. De akkor már nem akartam változtatni.)
Eszpee
A modern ember veszettül vágyik a szakralitásra, miközben semmi más nem taszítja annyira. Mi a megoldás? Eszpee 2014-es válasza: építsünk templomot, aztán majd meglátjuk. Eszpee a projekt art legjelentősebb képviselője az irodában, doku artos felhangokkal. Ezen a művén, amit talán a csomagolóművész Christo árveréseken gyakran megjelenő vázlataihoz tudnék hasonlítani, annak az Andrássy útra tervezett, elvileg jövőre felépülő Gawker-templomnak a központi rózsaablaka látható, ami Eszpee projektjének bejárható része lesz. Alatta a templomi padkiosztás, amin pirossal jelölték a tartalomelőállítók, sárgával pedig a többi kolléga helyét.
Banyek
A világ csak illúzió – mondta Banyek 2014 első munkanapján, és az egész évet ennek a művészi programnak a jegyében töltötte. A projekt részeként augusztus kilencedikén abszolút amatőrként megnyerte a magyar sakkbajnokságot, majd sátánit kacagott. Ez a fotó a döntő játszma legizgalmasabb pillanatát ábrázolja, amikor az ellenfél, Pőcze Borbála elnéz egy futót.
Máté
Talán nem véletlen, hogy művésztelepünk egyik legfiatalabb alkotója, Máté a body art elközelezett művelője. Az itt dokumentált hiperrealista viaszszobrán, ami a nemzetközi műtárgypiac szeszélye folytán fizikai valójában sajnos Párizsban található, ritka erővel fogalmazza meg a gép és ember közötti szexuális vonzalmat. A műalkotás párján, amin az előtérben látható férfi már félrelökdöste a közte és szexpartnere között lábatlankodó hoszteszeket, a kuvaiti emír vásárolta meg a magángyűjteményébe.
Gróf Járdánházy
A jó kortárs művészet nem gyönyörködtetni, hanem felkavarni akar. Legtitokzatosabb kollégánkat, Gróf Járdánházy Miklóst ritkán látni az irodában. Ezzel az alkotással magyarázza meg, hogy miért. A furcsa művésznév talán elgondolkodtatott egyeseket, hát most itt a coming out: Miklós a másik életében lépcsőházak takarításával foglalkozik. Ez a megrázó munkanapló a nagy magyar együttérzők – leginkább talán Derkovits Gyula – örökösévé teszik őt.
NAK
Nincs szükség többé művészetre, vágja – mit vágja, KÖPI – az arcunkba Attila, a cég művészi értelemben vett punkja. Idei legfontosabb projektje keretében ezért piros színű tv-paprikát termesztett egy kiállítótérben. Most nem lennék az elefáncsonttoronyban pepecselő művészek helyében!
Peti
Peti elmélete szerint sincsen már művészet. A problémát idei főművében a szürrealisták kedvenc műfaján, a gyermeteg vicceken keresztül közelítette meg. Festő vagyok, mondta, majd jól dokumentáltan kifestett egy lakást. Az akció olyan hullámokat vert a nemzetközi színtéren, hogy alkotónknak tudomásom szerint 8 különböző, igen jó nevű, de kopott kiállítótérrel rendelkező New York-i galéria meghívása között kell egyensúlyoznia 2015-ben.
Perfect Villain János
Cégünk Jeff Koonsa, a pixelgiccs apostola, Pörfektvilén János a Gmail egyik beépített emodzsijának felnagyított képével tart tükröt fogyasztó társadalmunk sekélyessége elé. Ez a tükörtartás milyen múlt századi dolog, nem? Pörfi érzi ezt, alkotásának vászonra kasírozása is erre utaló ironikus gesztus.
Rami
A képzőművészet és az aktivizmus határvidékén kolbászol legkísérletezőbb kedvű alkotónk, Rami. Idei főművével például amellett tesz hitet, hogy jobb lenne a mostani vackunkon maradni, ahelyett, hogy átköltöznénk az Eszpee alkotásán megjelenő Andrássy úti templomba.
Alex
Higgyük-e el puszira, amit a művész állít, csak azért, mert ő művész? Nagy alapkérdés ez a XIX. század óta. Az analitikus Franciaországból érkező Alex válaszát ebbe a konceptuális alkotásba rejtette, ami azt sugallja, hogy Alex nyerte meg a legutóbbi futball-világbajnokságot. Gondolkozz el, hogy őt láttad-e kiszívni a döntőben, és vond le a következtetést!
Gábor
A sok koncepter mellett igazi felüdülés egy régi vágású kézműves mester alkotásán megpihenni. Gábor három hónapon át faragta-csiszolta ezt a szinte tökéletes kockát, a modernitásnak pedig csak annyiban áldozott, hogy a telefonját, ami a munkafolyamat elején beleesett az alkotás belsejébe, nem szedte ki belőle, meghajtva ezzel művészfövegét a Véletlen előtt.
András
Illékonyság vagy állandóság? Kézművesség vagy bitmágia? Korunk alapvető kérdései olyan erővel verték mellbe Andrást, hogy zavarában puszta kézzel megfestett egy cinkes posztot. De hát ki más legyen hiperrealista, mint egy újságíró?
Feri
Fellélegezhettek, nincs több képzőművészünk, jönnek a költők. Kettejük közül a szogorúbbik Feri, a kőkemény háromsorosok mestere. Ha végre megházasodom, őt kérem fel az ünnepi kölktemény megírására.
Szilvi
Ugye mennyire nyomasztóvá tud válni ennyi képzőművész egy rakáson? Ezer szerencse, hogy itt van nekünk Szilvi, a cég költője. A sok koncepció, trükk, dupla fenék és irónia után egy pohár hideg forrásvízzel ér föl idei főműve, egy tökéletesre sikerült haiku. Engedjétek meg, hogy ezzel a művel búcsúzzak ettől a kivételes seregszemlétől:
Németh Szilvia:
Bizonyítvány az integrated Lomilomi Bodywork tanfolyam elvégzéséről
Wellness lomilomi
Lomilomi Nui
Kahi Loa
Lomi 'ili 'ili
Integrated Lomilomi Bodywork
(Szerkesztői közbeszólás: Egyelőre nem találtam képet Szilvi alkotásáról, így papjancsiként kénytelen vagyok ideszúrni, hogy aki nem tudja, hogy az egy festmény, azt is hihetné, hogy valami hawaii masszázstanfolyam elvégzését igazoló diploma.)
A legvégén pedig be szeretném bizonyítani, hogy bár egy irodában dolgozom velük, miközben egyszerre rettegem és csodálom őket, én magam nem vagyok művész. Hanem micsoda, kérdezhetitek. Tessék, itt a válaszom, még boldogabb 2015-öt mindenkinek!
(Ekkor négykézlábra ereszkedtem, és Keki, illetve az általa irányított porszívó segtíségével felszívtam a földről a fehér porból kihúzott "2014" feliratot.)
A jó bulifotók Tibi munkái.