Tényleg valóságtól elrugaszkodott dolog feltételezni, hogy lennének baltinép-kedvelők?
Tényleg valóságtól elrugaszkodott dolog feltételezni, hogy lennének baltinép-kedvelők?
Apu, kik azok a litvánok?
Ma Szily olyan éllel írta le, hogy persze-persze, biztos a baltinép-kedvelők tüntetnek az észt követség bezárása ellen, mintha teljesen abszurd gondolat lenne, hogy léteznek ilyenek. Pedig nagyon is vannak, itt vagyok például én, még ha nem is tüntetek.
Az én baltinép-rajongásom azért mindig megmaradt a műkedvelés szintjén: nem tanultam meg litvánul, nem tanultam ösztöndíjjal Tartuban, és nem ismerkedtem meg egyetlen lett csajjal sem, pedig mindegyik plusz egy ponttal indult volna. Inkább csak egyoldalú szimpátia ez, amelynek gyökerei – mint annyi másnak – a gyerekkorba nyúlnak vissza.
Tizenhárom-tizennégy éves koromban már eléggé izgalmasnak tűnt, hogy a Szovjetunió északnyugati csücskében egzotikusnak ható, nem szláv kis népek élnek, akiknek ráadásul nem is olyan régen még saját országuk is volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem jószántukból lett belőlük SZSZK.
Nem is hittem el, amit a korabeli komcsi történelemkönyvek írtak: egyikük azt, hogy "választásokat" tartottak, amelyeken kommunista győzelem született, amit a szovjetköztársaság kikiáltása követett, a másik azt, hogy a szovjetek kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötnek a három balti állammal, majd 1940 júniusában a Szovjetunió "figyelmeztetésben részesíti a kormányokat a fennálló szerződések megsértése miatt", végül "szovjet csapatok vonulnak be a balti államokba, ahol megdöntik a diktatúrákat és népi kormányokat alakítanak".
Akkoriban lehetett fogni nálunk a szovjet tévét, és néha meg is néztem az összefoglalóban, mit játszott a Zalgiris Vilnius. Pláne, amikor olyan jól szerepeltek, hogy elindultak az UEFA-kupában. 1988 októberében az Austria Wiennel kerültek össze, és ezt a közvetítést láttam is: életemben először drukkoltam szovjet csapatnak fociban – persze, hogy kikaptak öt-kettőre és ki is estek, én viszont egy életre megjegyeztem Valdas Ivanauskas, Arminas Narbekovas és a többiek nevét. Még jól jöhet egyszer!
A következő évben jelent meg Bojtár Endre Európa megrablása című könyve: tudtommal ebben lehet nálunk először olvasni arról, mi is történt valójában a Baltikumban 1940-ben. Ez leginkább dokumentumokra, vallomásokra, jegyzőkönyvekre építve meséli el, ahogy a szovjetek a Molotov–Ribbentrop paktum következményeként bekebelezték Észtországot, Lettországot és Litvániát, deportálták vagy munkatáborba hurcolták a felnőtt lakosság kb. tíz százalékát, a tömeggyilkosságoktól sem visszariadva.
Á, tényleg litvánok vagytok?
Ekkor már rajongó voltam: az optimista, rendszerváltó hangulatú Magyarországról tényleg nagyon lehetett sajnálni mindenkit, aki a Szovjetunióban élt – hát még azokat, akiknek eszük ágába sem volt a Szovjetunióhoz tartozni, és a magyaroknál is többet szívtak a háborúban. (A megszállás után még kétszer átment rajtuk a front: először a németek – a baltiakat is úgy kezelték, mint az oroszokat –, majd 44-ben visszatértek a szovjetek. Akik ellen még egy évtizedig folytattak partizánháborút a Baltikum óriási erdőségeiben az "erdei testvérek".)
A baltiak közül akkorra azért nálam elhúztak a litvánok: eleve az ő függetlenségi törekvéseikről esett a legtöbb szó a hírekben (Vytautas Landsbergis nevére biztos sokan emlékeznek még), és ők tűntek a legizgalmasabbaknak. És volt nekik egy olimpiai bronzérmes kosárcsapatuk is 92-ben, meg olvastam könyvet litván írótól (Saulius Tomas Kondrotas), szóval nem is lehetett kérdés.
A nagy pillanatom aztán majdnem egy évtizeddel később, 2000-ben jött el: egy lányismerősömnek egy litván csoportot kellett kísérgetnie Budapesten, és az egyik este csatlakoztam hozzájuk. Szerintem teljesen idiótának néztek, nem is ok nélkül: előkerül a semmiből egy fiú, és olyan neveket sorol fejből, akiket ők sem mind ismertek, legyen az régi politikus, író vagy futballista. Mintha külföldön valaki lerohanna azzal, hogy "Ááá, magyar vagy? Hát akkor Darányi Kálmán, Zalán Tibor, Boda Imre!"
Azért szerencsére nem mutatták, hogy hülyének néznének, sőt az egyikükkel, egy velem egykorú sráccal még jóban is lettem, váltottunk egy-két emailt később, de amikor szükség lett volna rá, addigra már elment a munkahelyéről, és nem működött a címe. Eljutottam ugyanis a Baltikumba!
Rálép a lábunkra az orosz medve
2003-ban az akkori barátnőmmel összehoztunk egy kéthetes balti körutat: Tallinnban indítottuk, onnét haladtunk dél felé busszal. Nagyon tetszett: Tallinn oké, hogy ékszerdoboz, de megvan a hangulata annak is, az észt tengerpart és a vidék is gyönyörű, főleg a rengeteg modernista (Bauhaus?) villa, amit valamiért nem romboltak le a szemét kommunisták.
Riga viszont vita nélkül szuper hely, még úgy is, hogy sok az orosz, akik néha tüntetőleg CCCP feliratú retromezben mászkáltak az utcán – egyébként a legtöbbször nem is kellett mez, mert az orosz az volt, aki beállt a sor elejére, tolakodott a buszon, primitívkedett. De tegyük hozzá, hogy közülük sem az értelmiséget telepítették be a szovjet időkben olyan nagy számban.
Ezekhez képest be kell valljam, Litvánia kicsit csalódás volt. Már átestem a kultúrsokkon addigra, ráadásul Litvánia inkább Lengyelországra emlékeztetett, míg Észtországban vagy Lettországban volt egy kis skandináv-északnémet beütés. Vilnius volt a három főváros közül a legkevésbé izgalmas, és ott már nem volt sok nyoma annak a regényességnek, amit reméltem tőle. Nem volt rossz hely, csak biztosan én vártam tőle túl sokat.
Azóta kicsit lazult a viszonyom a Baltikummal: bár előfordult, hogy észteknek lelkendeztem Konstantin Pätsről és a Vanilla Ninja együttesről, meg hogy irigykedtem egy ismerősömre, aki lett lányt vett feleségül, de hát így lett megírva odafenn, hogy nem fűzhetem túl szorosra a viszonyunkat.
Újabban azért szoktam aggódni értük kicsit, főleg, hogy a háború után százezres nagyságrendben folytatott betelepítéseknek köszönhetően mindhárom balti államban komoly orosz kisebbség él, és Putyin a Krímet pont az ottani oroszok biztonságára hivatkozva annektálta. Örülnék neki, ha nem adna senki okot most arra, hogy húsz-harminc évvel később valaki egy hasonló posztban számoljon be arról, hogyan kezdett el 2015 táján rajongani gyerekként a szegény, tragikus sorsú litvánokért és lettekért.
Fotó: AP Photo/Roman Koksarov