Múlt héten lenyomtunk néhány partit a lányokkal. Volt, hogy én nyertem. Az autóskártya egyébként szerintetek egy ilyen hetvenes évekbeli dolog, vagy még ma is szereti őt az ifjúság?
Múlt héten lenyomtunk néhány partit a lányokkal. Volt, hogy én nyertem. Az autóskártya egyébként szerintetek egy ilyen hetvenes évekbeli dolog, vagy még ma is szereti őt az ifjúság?
Van vagy három paklink, a lapok, amiket a fenti fotón láttok, egy néhány éve vásároltból származnak. Szóval annyit azért tudok, hogy léteznek újabb és újabb kiadások. De azt nem, hogy vannak-e tömegek, akik annyira lelkesednek értük, mint én régen.
Amivel gyerekkorunkban játszottunk, az ilyen volt. Meg ilyen:
Ez nekem is megvolt, a rokonok hozták Magyarból. Asszem, 1977-es évjárat, kék hátlapos.
Majd megőrültem a boldogságtól, amikor előkerült a bőröndből, egy doboz macskanyelv és egy trombitányi csemege rágógumi közt. De már akkor is kész voltam, amikor a haverjaim jóvoltából először autóskártyázhattam. Ilyenjük is R.-éknek volt először. Sok mindenük volt hamarabb, mint bárki másnak. (Nem mindenük, Edda-lemezem például nekem volt először, de az egy másik történet.) Nemcsak autóskártyájuk, hanem pingpongasztaluk, színes tévéjük, Utánam, srácok!-kötetük, Népsport-előfizetésük is. (Megjegyzem, az Utánam, srácok!-at kölcsönkértem és sunyi módon nem adtam vissza, most is megvan, kissé rongyos és koszos, nemrég újraolvastam, tökjó – de ez is egy másik történet.) R.-éknek Moszkvicsuk is volt, 407-es, később 1500-as Ladájuk, gyönyörű sárga, csillogó, csodás illatú. Ha nem voltak otthon a szülők, és kéznél volt a kulcs, egyikünk beült a kormányhoz, hárman-négyen meg tolták. Fel-alá az udvaron. Aztán cseréltünk. A kapunak és a szőlőlugas oszlopainak nem mentünk neki egyszer sem. Rettentő óvatosak voltunk.
Nem tudom pontosan, miért habarodtam bele az autókba. Biztos csak így egybevágtak a dolgok. Főként akkortól, amikor ment a Képes Újságban a Képes Autótörténet. Hetente egy fotó, a kezdetektől napjainkig, izgalmas adatokkal. A hőskorból a Stoewer Gigant, a modern időkből a Pontiac Judge volt a kedvencem. Kivagdostam és összegyűjtöttem őket.
Az első autóskártyából a Toyota Crown tetszett nagyon, bár egy tulajdonsága sem volt, amivel kaszálni lehetett volna. Egyszerűen menő volt az orra, és valahogy nem tűnt teljesen reménytelennek – csak szinte –, hogy ha felnövök, lehet talán egy ilyenem. Ami sokkal menőbb R.-ék Zsigulájánál is. Crown nem lett – de néhány hónapig vezethettem Priust.
Oké, bírtam más, tényleg ütős lapokat is. A Monteverdit a sebességével. A Cadillac Fleetwood Eldoradót a köbcentijével. De sose a Lola T-t a 600 lóerejével. Túl jó volt, és nem szép – a nyers-agresszív erő untatott –, szerencse, hogy hengerek térfogatával le lehetett nyúlni.
Egész nyarakat játszottunk végig – és mindig én untam meg utolsóként. Most sem azért vannak a csomagok, amik vannak, mert a lányok odáig lettek volna értük kiskorukban – és persze most is én unom meg a játékot utolsóként.
Pedig az autók rég nem érdekelnek annyira. Kevés dolog van az életben, ami értelmetlenebb ár-érték arányilag. Milliókat költeni, hogy ne buszon-kézben kelljen hazacipelni a szatyrokat a hipermarketből? Bírtok nagyobb marhaságot mondani?
Tudjátok, mikor van értelme egy autónak? Ha már nincs olyan, hogy ár-érték arány, ha az már nem szempont. Akkor van neki értelme, amikor a Breitling órának, a jachtnak vagy a Chateau Petrusnak. Petrust különben kóstoltam egyszer. Ízlett, bár vakon azért nem mondtam volna meg az 1800 eurót. De Breitlinget, jachtot, Ferrarit még nem vettem, haha.
Oké, fél év után – márciusban adtam vissza a Priust, július végéig tartottam magamat, fasza volt autótlanul – feladtam, beálltam a sorba megint. Vettem egy 9 éves Corollát. Kéket, négyfokozatú automata váltóval. Megy, mint a gép, keveset fogyaszt, bőven elég.
Nagyot nem kaszálnék ezzel sem, ha benne lenne a pakliban – nincs –, de sebaj. A Bugatti Veyron és a Daihatsu Esse legyen meg, azokkal már meg lehet nyerni a partit.