Szily Géza festő egyedül épített újjá egy lerombolt zsinagógát

Fura helyzet, ha ez ember az apja kiálltását nyitja meg. Még furább, ha én vagyok az az ember. Szekszárdon nyílt kiállítása a papámnak, aki a legnagyobb kortárs festők egyike én meg próbáltam elkerülni mind a személytelenséget, mind a könnyezést. Ez lett az eredmény.

Nekem mind a két szülőm festőművész, szó szerint megnyitókon nőttem fel, és amikor nagyobb lettem, egy csomó kiálltást nyitottam meg én. De ez azért így is nagyon furcsa helyzet volt. De fantasztikus!

A tárlat a Wosinsky Mór múzeumban látható márciusig, ha arra jársz, nézd meg! Ezt olvastam fel:

Jó napot, jó bambulást minden kedves nézőnek!

Azon túl, hogy a régi ismerősök trécselhetnek egy jó nagyot, mindenki megállapíthatja, hogy nahát, milyen jól néz ki még mindig ez a Géza, és kicsit becsiccsenthetünk a megnyitókon kötelező borból, igazából azért gyűltünk itt össze ma délután, hogy egy igazi, minőségit bambuljunk.

Szily Géza ugyanis a bambulás festője.

Ha az ember elkezdi nézni bármelyik képét, legyen az szinte tisztán figurális kompozíció vagy szinte teljesen absztrakt, igen hamar ahhoz hasonló állapotba kerül, mint amikor a hosszú vonatút közben, a kerékcsattogástól és az enyhe ringatózástól kicsit már hipnotikus állapotban kifelé bámul a vasúti kocsi ablakából. És elbambulva, a figyelmének résein keresztül emlékek, álmok, ki tudja honnan előmászó alakok, gyerekkori vágyak és félelmek törnek be az agyába.

Ez az az állapot, amikor a delikvens szeme a semmibe mered, igazából nem is látja az ablakon túl suhanó tájat, a szája enyhén tátva marad, és még az sem teljesen kizárt, hogy egy-két nyálcsepp is lecsorog.

Ez szokott velem történni, amikor egyedül horgászom, csak azt nem vonatból csinálom, hanem csónakból, bár annyit beszéltem itt a vonatozásról, hogy úgy is ki kéne egyszer próbálni.

Mindenkinek megvan az a néhány élethelyzete, ahonnan könnyebben ugrik fejest a másik világba. Van, aki kirándul, van, aki misére megy, van, aki japánkertben meditál, van, aki horgászik, van aki pszichedelikus drogokat fogyaszt vagy egyszerűen korongrészegre issza magát. De a legegyszerűbb módszer talán, ha veszünk egy Szily-képet, otthon kiakasztjuk a falra, és máris van egy garantáltan működő átjárónk, aminek az élvezetétől másnap tutira nem fog fájni a fejünk.

Joggal szúrhatná közbe bárki, hogy ilyen célra egy jó könyv vagy lemez is tökéletesen megfelel. Ez így is van, de egy jó könyv vagy tökéletes lemez sosincs olyan szép, mint egy Szily-festmény, plusz mindkettő elég hülyén néz ki falra akasztva, és végül is ez sem utolsó szempont.

Szily Géza képei esztétikaliag nagy mesterségbeli tudással megfestett, kompex festmények, funkcionálisan pedig olyanok, mint egy-egy ajtó, ami a tudatos és az öntudatlan, az emlékek, az álmok, a félelmek és a félreértések határvidékére nyílik. Egy Szily-kép bámulásakor az történik, hogy a festő megfogja a kezünket, és bevezet minket egy olyan helyiségbe, ahonnan már csak egy utolsó ajtót kell kinyitni, és máris ott az előbb emlegetett határvidék. Az ajtót még Szily Géza nyitja ki, de innentől mi következünk.

Nem kell izgulni, mert nem kell semmi különöset csinálni. Sőt, nem is szabad túl aktívnak lennünk. Ellenkezőleg, csak bambulni kell, és a többi jön magától, éppen ez a Szily-trükk lényege.

Baromi érdekes jelenség, hogy képek a felismerhető, figurális motívumok szintjén hiába Szily Géza személyes emlékeiből épülnek fel, a határvidéket mégis a néző legszemélyesebb álmai és vágyai fogják benépesíteni. Meg kell ezt becsülni, mert nem minden nagy festő ad ekkora szabadságot a nézőjének. Na nem mintha bármi baj lenne azzal, ha a festő kézen fog, és úgy vezet végig az agyában tekergő valamelyik ösvényen. Gondoljunk mondjuk Hieronymus Boschra, aki szintén személyes víziókat festett meg, de a nézőit kicsit sem hagyja elkalandozni az általa kitaposott pokoli vagy mennyei útról.

A nézőnek nem feltétlenül kell ismernie egy festő személyes mitológiáját ahhoz, hogy élvezni tudja a képeit. Mondjuk festője válogatja. De ebben az esetben, amikor Szekszárdon, Szily Géza életének fontos színterén tartjuk ezt a megnyitót, a Tolna megyei nézőknek nyilván bónuszélmény, hogy egy rakás motívumot felismerhetnek. Nem véletlen, hogy már ide, a kiállítóterembe való belépés előtt, a lépcsőházban Szily néhány régebbi, tolnai tájakon játszódó képével melegíthettek be. Tolnának, Szekszárdnak, Kölesd-Alsótengelicnek és az egész megyének igazából óriási mázlija van, hogy Szily Géza ide született és imád mellékutakon barangolni, mert a képeire így olyan helyszínek, motívumok kerülhettek rá, amiket minden tolnai embernek jó érzés lehet festményen viszontlátni.

A személyes történelem fontos helyszíneinek képi megidézése néha egészen regényes eredménnyel jár. Szily Géza anyai nagyanyja, az én dédanyám, Tolnán, a központban lakott egy házban, ahol a később festő, akkor még csak rossz gyerek jó sok időt töltött. A szomszéd telken állt az elhagyatott tolnai zsinagóga, aminek a benépesítőit addigra szinte mind egy szálig megölték. Úgy, hogy utoljára még ide, a zsinagógába gyűjtötték össze őket, hogy utána elvonatozzanak a halálba.

Nem csoda, hogy a leendő művész, akkor még csak kiváncsi gyerek, rengetegszer mászott át a szomszéd telekre, bámulta a furcsa épületet, és társalgott az sok-sok tolnai kisgyerek és felnőtt kísérteteivel. Aztán, sokkal-sokkal később képre kívánkozott ez az egész, de a zsinagóga akkor már régen nem volt meg. A megmaradt zsidók érthető okokból eladták még az ötvenes évek elején, a vevő pedig lebontotta és eladta építőanyagnak. De Szily Gézának kellett valami konkrét dobbantó a képsorozat megfestéséhez, ezért a húga, Márta nagynéném segítségével nyomozásba kezdett, túlélők rokonait kereste meg, és hatalmas munkával előásott néhány régi, kicsike, alig valamit mutató fekete-fehér fotót. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy az emlékeket feltámasztva meg tudja festeni ennek a kiállításnak az egyik legerősebb sorozatát.

Nem tudhatom biztosan, de könnyen elképzelhető, hogy a világon nem maradt ennyire átélhető, az eredetit felidéző ábrázolás erről az épületről, mint az ott látható festmények. Vagyis Szily Géza, csak úgy mellékesen, újra felépítette a tolnai zsinagógát.

Ilyen a nagy festők élete, a festékrétegek felvitele mellé meglepő dolgok férnek bele.

Beszélhetnék még rengeteget, például a képeken gyakran főszereplő állatokról, különös tekintettel az itt látványos hangsúllyal megjelenő patkányokról, de nem fogok. Egyrészt mert festők gyerekeként megnyitókon nőttem fel, és tudom, hogy már most túlléptem az illendőség határait a hosszú szövegeléssel. Másrészt azért, mert Szily képei tökéletesen élvezhetők anélkül, hogy feszt azt találgatnánk, mire is gondolt itt a mester. Akit meg annyira érdekel a patkánytéma, kérdezze meg tőle bátran, szeret róla beszélni.

Itt, kiállításmegnyitói körülmények között egy Szily-kép igazi élvezetét az jelenti, amikor az ember egy pohár bortól finoman spiccesen otthagyja az egyik nevetgélő társaságot, és mielőtt csatlakozna a következőhöz, útközben rásandít a képre, egy pillanatra megáll, és a félig felfogott formák, a hirtelen mellbevágó színek egy csomó régi dolgot juttatnak az eszébe. Ezt kívánom most minden jelenlévőnek a következő percekben, jó bambulást!