Az Austrát jó volt élőben látni és hallani, és még a csúnya előítéleteimre is rácáfolt.
Címke: pop
Ez egy személyes hangvételű írás az Interpol és a New Pornographers új lemezei ürügyén arról, hogy milyen jó a maguk idejében szeretni a zenekarokat. Amelyeket néha el kell engedni.
A Blondie budapesti koncertjén műmájer új tagok és hardrockos hangzás ellensúlyozta a világslágereket és a poptörténet legjobb csaját.
Egy fillért nem fizettem érte, úgy dobta utánam az Apple. Ha már így alakult, meghallgattam.
Az Alt-J új száma végre emlékeztet arra, amiért két éve olyan sokan megszerették ezt a zenekart. És a klipet se könnyű hová tenni. Pláne, hogy kiderült, van női verziója is.
Annyira megmozgatta a minapi futós zenés poszt a fantáziámat, hogy meg is kellett próbálkoznom egy playlisttel. De már most szólok, hogy Sinkovits Imre nincs benne!
Az elmúlt nyarakon mindig volt dal, ami emblematikussá nőtte ki magát: tavaly ott volt nemcsak a Get Lucky, de a Blurred Lines és az a nyomorult Wake Me Up is, két éve elmenekülni se lehetett a Call Me Maybe meg az agyonüthetetlen Gotye elől, de most nincsenek ilyen egyértelmű választások.
Ráadásul ez úgy rocklemez, hogy nem kell elé előtag, úgy mint indie rock, vagy garázsrock, hanem a hetvenes évekbeli értelemben véve is rock. És tényleg jó, itt meg lehet hallgatni az egészet.