Én eddig csak hallottam róla, de most már tanúsíthatom, hogy tényleg így van. És még messze sincs, szóval egy hosszú hétvégére ideális.
Én eddig csak hallottam róla, de most már tanúsíthatom, hogy tényleg így van. És még messze sincs, szóval egy hosszú hétvégére ideális.
Wachaut kicsit átverés az osztrákok Dunakanyarjának nevezni: némi hasonlóság van ugyan a mienkével, de egészen más pálya. Nem véletlenül nevezik kultúrtájnak, ami világhírű a bortermeléséről, tele van műemlékekkel, és több száz éve érintetlen, egységes megjelenésű, barokk falvak és kisvárosok váltakoznak szőlőkkel és sárgabarackligetekkel.
A vidék (gyakorlatilag a Duna Kremstől Melkig tartó, mintegy 30 kilométeres szakasza) ráadásul teljesen ráállt a biciklis turizmusra, keresztül-kasul szelik a bicikliutak a környéket, és könnyedén bérelhetünk is kerékpárt, egy egész napra 12 euróért.
Van, aki mindezt borkóstolással szereti kombinálni (Albert is közéjük tartozik), én viszont a zöldveltelinit is nehezen tudom megkülönböztetni a rizlingtől (ez a két legtipikusabb bor a vidéken), úgyhogy nem ez volt az utazás fő célja. Noha amit kóstoltam, az mind jó volt!
Az Ausztriát hozzánk hasonlóan meghódító trópusi hőség miatt attól tartottam, meghiúsul a háromnapos biciklizgetés, városnézés, jókat evés-ivás, amit eredetileg szerettünk volna, és helyette marad a hűsölés a Dunában. Nem így lett, de legalább már tudom, hogy kánikulában nem túl gyakorlott biciklistaként is lazán le lehet nyomni napi 30-40 kilométert, ami a menetszél miatt még kellemesebb is, mint sétálni.
Na és mi maradt meg a leginkább Wachauból? Ezek:
1. Sárgabarack
Az osztrákok (de a németek is) általában kihozzák a maximumot az idénygyümölcsökből, zöldségekből, legyen az spárga, tök vagy most a sárgabarack. Utóbbinak nemcsak szezonja volt most, de amúgy a bortermelés mellett Wachau másik fő büszkesége.
A wachaui barackos gombóc talán a leghíresebb feldolgozási mód, amiből többet is ettem, és kicsit más, mint a mi barackos gombócunk, de hogy miben rejlik a különbség, azt képtelen vagyok megmondani. Mindenesetre ki ne hagyja senki, ha arra jár.
Ami még jobb, hogy mennyire kreatívan használják fel a barackot: a gombóc mellett találkoztam vele palacsintában, likőrként, pálinkaként, fröccsként, fagylaltként, kézkrémként, szappanként – és még biztos kihagytam egy csomó mindent. Volt étterem, ahol minden egyes ételbe belecsempésztek egy-két félbevágott barackot, legyen szó resztelt májról, vadasról vagy rántott cukkiniről.
2. A fejek a vízben
Első nap, amikor lementünk a Duna-partra Spitznél, egy lelket nem láttunk a folyóban fürödni, pedig nagy kedvünk lett volna hozzá, mindössze egy fizetős strandot találtunk száz méterre a parttól. Épp megkérdeztünk egy kutyát sétáltató helybélit, lehet-e itt valahol úszni a Dunában, amikor meghökkentő kép tárult a szemünk elé: a sebes sodrású vízben egyszer csak feltűnt pár fej, majd mire kettőt pislogtunk volna, el is tűntek a kanyarban.
Első látásra nem lehetett megállapítani, akaratuk ellenére elsodort nyugdíjasokról vagy szándékosan a sodrást kihasználó helyiekről van szó, de aztán a nyugodt viselkedésükből az utóbbira következtettünk. Később még több ilyen, gyakran 5-6 fős csoportot láttunk, gyakran a széles folyó közepén utazva, noha azon nagy utasszállító hajók is közlekedtek.
Ami nem volt világos, hogy ezek a gyakran több kilométert is sodródó fejek hogy oldják meg a visszautat? Várja őket pár kilométerrel lejjebb egy furgon törülközőkkel? Hol hagyják a cuccaikat? Egyáltalán, sose láttunk egy csoportot se kiszállni, csak lefele utazni. Végül egy helybeli felvilágosított, hogy bizony visszasétálnak akár több kilométert is, és csak a helybeliek csinálják, akik már ismerik az áramlatokat. Ezzel el is vették a bátorságunkat attól, hogy mi is kipróbáljuk, így csak egy pár méteres szakaszon kispályáztunk a part mellett. Talán legközelebb!
3. Heuriger
Albert azzal hitegetett, hogy a bicikliutak mellett egymást váltják majd a kis borvendéglők, azaz a heurigerek, ahol olcsón lehet házias ételeket enni. Ehhez képest három napon keresztül csak hiábavalóan hajkurásztuk a heurigereket, és volt egy olyan pont is, amikor már azt hittem, soha nem jutok el egybe sem. Valahogy minden közbejött: túl későn vagy túl korán jöttünk, pont azon a vidéken nem volt egy sem, vagy amelyik igen, az zárva volt, hiszen ezek nincsenek mindig nyitva. Olyan is akadt, amelyikben nem volt egy lélek sem, beleértve a személyzetet is.
Szóval, rosszkor voltunk rossz helyen, és amikor pont kellett volna, akkor sose jött szembe egy működő heuriger sem. Végül az utolsó napon, a hazaindulás előtt közvetlenül csak találtunk egyet, ráadásul öt perc sétára a szállásunktól, Spitzben. Ez volt a Grossinger, amely tényleg olyan volt, amilyennek elképzeltem: kicsit esetleges (egy parasztház teraszára tettek ki pár asztalt, az ételeket egy ablakon adogatták ki a pincérnek), de finom és tényleg olcsó. Ha arra járnátok, ne bénázzatok, inkább nézzétek meg a heurigernaptárt (mert ilyen is van), megéri.