Tonga

Pontosan úgy történt, ahogy mindjárt elmesélem.

––––––

A valaha ideiglenesen szanaszét állomásozó szovjet katonák kimenő-egyenruhájára kísértetiesen emlékeztető, váll-laptalan, különféle, kék golyóstollal és műgonddal kalligrafált feliratokkal rútított zubbonyt, sötétszürke bricsesznadrágot, gumicsizmát és néhány napos borostát viselt. Szíve fölötti zsebén az életének 1944-ben önkezével csúfos véget vetett Erwin Rommel náci vezértábornagy nevét népszerűsítette, jobbról a Ferencvárosi TC labdarúgócsapatát minősítette halhatatlannak, öltözéke más, kevésbé szembetűnő redőin a kommunistákról és a cigányokról nyilvánított lesújtó véleményt. Kábé negyvenöt éves lehetett, s úgy festett első látásra, mint kétkezi hajléktalan, annál inkább, hogy a jellemző, műtrágyás zsákból készült, hatalmas szatyor sem hiányzott lába mellől, amint ült a 7-es busz megállójában, a Hungária körút és a Thököly sarkán, a szitáló esőben, a benzingőzben és a járdát gusztustalanra tarkító köpésnyomok között.

Ült és beszélt. A kutya sem bagózott rá, de a kutyagumihegyek között bóklászó járókelők sem méltatták figyelemre – a város lakói eleve rá se rántanak, ha mindenféle emberek egyszer csak, minden megmagyarázható ok vagy indok nélkül mondani, netán üvölteni vagy motyogni kezdik a magukét. A borostásban azonban volt valami szokatlan. Előszür is az, hogy nem árasztott az efféle szerencsétlenektől megszokott vizeletszagot, mi több, szedett-vedett gúnyája kifogástalanul tiszta volt. Másodszor pedig – de nem másodsorban – összefüggő, kerek mondatokban fogalmazott, semmi kilátástalan viaskodás alannyal, állítmánnyal, bővítményekkel; füllel hallhatóan kordában tartotta az oly gyakran rakoncátlan mondatrészeket.

Pakkjából literes zöldszilvánit húzott elő, lepattintotta a kupakot és egy szuszra elnyelte a palack tartalmának jó harmadát, majd gondosan bedugaszolva eltette a maradékot. Aztán felkapaszkodott a begördülő fekete 7-esre. Elege van a cigányokból és a kommunistákból, deklamálta. Ha meglát egy cigányt, az egész napjának annyi. Ott lebzselnek mindenütt, csak éppen dolgozni nem akarnak az istennek se, folytatta. Itt a piros, hol a piros, cigaretta, paprika, paradicsom, reklámár, oszt annyi. Jó, persze, tudja ő, hogy nem mindőjük naplopó, a muzsikus cigányokról a legmélyebb elismerés hangján szükséges szólanunk. Rácz Aladár például zseniális volt a maga nemében, ismerte el. El is mondta, miért. Tanított a zeneművészeti főiskolán, koncerthangszert csinált a cimbalomból, sőt, emelte fel mutatóujját, egy Sztravinszkij nevű nagy orosz zeneszerző neki ajánlotta egyik művét. Mondhatni, Rácz ihlette meg Sztravinszkijt. De, keményítette meg a hangját, fölöttébb kevés ilyen, tiszteletünkre méltó személy akad közöttük. Egyáltalán, jobb lenne, ha szépen vissszavándorolnának Örményországon keresztül Indiába, pontosan azon az útvonalon, ahogy idejöttek.

Rágógumizó tinédzserek és reklámszatyraikat szorongató háziasszonyok bámultak el mellette, némelyek összemosolyogtak a háta mögött. A kommunisták végképp kikészítik, váltott témát Rommel és a Fradi rajongója, ugyanazokban a karosszékekben meresztik a hájas hátsójukat, amelyekben az állítólag végbement rendszerváltás előtt. Észrevette, hogy figyelem, attól kezdve hozzám beszélt. Pedig, szögezte le, felelniük kell mindazért, amit elkövettek. Sajnos, szontolyodott el, ez egy olyan ország, ahol a bűnösök büntetlenek maradhatnak. Láttam-e a Vámház téren, a Közgáz vagy micsoda épületének a falán a graffitit, kérdezte. Valaki odaírta szép nagy betűkkel, hogy birka nép. Igaza volt, mondta.

Nem reagált senki, így hát elégedetten folytatta monológját. Ejh, csak tíz évvel lenne fiatalabb, ábrándozott, egy percig sem tétovázna. Szedné a cókmókját, és elhúzna innen, meg sem állna a Tongai Királyságig. Ott aztán lehet élni, az ám! A tongai király, az valaki. A tongai király Oxfordban végezte az egyetemet, tudja, hogyan kell vezetni egy országot. Nem is szűkölködnek a tongaiak. Szubtrópus, kókusz, batáta, banán, és ami a legfontosabb, ragyogott fel az arca, a Tongai Királyságban egyáltalán nem működnek politikai pártok. De úgy képzeljem el, hogy szó szerint egyetlen egy párt sincsen. Kisülne a zsírja, vetettem közbe számomra is hirtelenül. Miféle hőség, méltatlankodott, világosan megmondta: szub-tró-pus. Egyetlen probléma lehetne: nincs túl messze a Mururoa-korallzátony, ahol a franciák robbantgatták a rohadék atombombáikat. De hát valamit valamiért.

Leszálltam a Huszár utcánál. Velem tartott. Hol lakik, kérdeztem. Á, nem hajléktalan, dehogyis, tiltakozott, csak megtámadták a minap, és elrabolták a pénze nagy részét, és néhány holmival egyetemben a borotváját is. Lakása is van, igaz, Szolnokon, csakhogy onnan el kellett jönnie. Otthon nem kap munkát, mert alaposan megmondta a véleményét mindazoknak, akiket illet. Legutóbb egy gumijavító mesternél emelgette a mázsás traktorkerekeket, de az a setét nem akarta megfizetni rendesen. Nem lehetett maradása.

Így megy ez, mondtam. Az Európa mozi előtti zebránál álltunk. Zöldet kaptunk, én elindultam. Cseppet sem bántam, hogy nem jött velem tovább.

––––––

Ezt a szöveget tizenkilenc évvel ezelőtt írtam, és 1996. október 13-án megjelent a Kurírban. Voltak abban az újságban hasonlók gyakran, a vasárnapi számban, aminek lila volt a fejléce, a riportoldalon. El lett rakva közülük néhány, és most előkerültek, érdeklődéssel olvastam egyiket-másikat. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon működnek-e ennyi idő után, és ez kicsit aktuálisnak is tűnt valahogy. Nem változtattam meg benne semmit, noha lenne mihez hozzányúlni végül is. De legalább látszik, hogy régen sokkal több volt a sallang, mint most. Ja igen, és ez egy igaz történet, ha fontos ez, ha nem.