Duna-parti hely nyílik a legendás Hangár egykori telkén. Induljon a verseny: emlékszel a város egyik legjobb vízparti helyére, a romkocsmák igazi ősére, a műfajt Budapestre hozó, az éjjel-nappaliknál is olcsóbb, valamikor 92-93-ban egy évadon át nyitva tartó Hangárra?
Ez 11-12 évvel volt az első romkocsma megnyitása előtt.
Májusban nyit a Meder utcában a Céltorony nevű Duna-parti hely, az aktuális divatnak megfelelően grillkajákkal és kézműves sörökkel. Nem akárhol: ugyanezen a telken, csak a fotón balra látható, ívelt homlozatú épületben működött egy idényen át a Hangár. (A Céltorony a jobb oldaliban nyit ki.)
Akkoriban még rengeteg lerohadt vendéglátóhely volt a városban, innen-onnan összeszedett komcsi bútorokkal, szétvert falakkal, de ez volt az első olyan, amit szándékosan csináltak meg romosra. Pontosabban pénzük nem lehetett a bérlőknek, annyira, hogy emlékeim szerint alig volt odabenn a szó hagyományos értelmében vett bútorzat vagy berendezés, cserébe minden poros volt és koszvadt. A sört viszont konkrétan olcsóbban adták, mint egy szemetebb éjjel-nappaliban, és alig drágábban, mint egy szupermarketben. A közönség pedig rájött, hogy ha nem kényszer a dolog, akkor milyen jó érzés ilyen fesztelen környezetben fesztelenkedni.
A várostól való távolsága is ideális volt, mert ide már kaland volt kijönni, de azért annyira mégsem vészes.
Mivel a hely nagyon jó volt, nem emlékszem semmire, de Legát Tibor és Vágvölgyi B. András szerint is 92-93-ban járunk, én meg hiszek nekik, hisz mit tehetnék. Akkoriban az ide járók körében divatszó volt a “kormeghaladó”, és a Hangár tényleg az volt, hiszen a Szimplakert, amit többen az első hivatalos romkocsmának tartanak, csak 2004-ben nyitott meg.
A Hangár tündöklésében – azon túl, hogy milyen jó érzés egy szép, régi, koszvadt ipari épületben olcsón berúgni ismerősökkel – az elhelyezkedése is nagy szerepet játszott. Az akkor még nem is létező Duna Plaza mögött járunk, abban a rövid, az Újpesti-öbölre merőleges utcában, aminek a végén a Népszigetre vezető gyaloghíd van. A Hangár előtt ezért mindig többen voltak, mint bent, nagy tüzeket raktak, és nézték az öbölben rozsdásodó hajókat, meg a pecások világító patronjait. Utóbbiakat irigykedve. Ugyanis épp a nagy budapesti acidhullám idején járunk, amikor a szeletelés meg a menetelés még egész mást jelentett, mint manapság. Mindenkinek, aki akkoriban már bulizott, van egy garantáltan hiteles saját sztorija a fickóról, aki annyit menetelt egész éjszaka egy helyben, hogy kikaparta a földet, és amikor feljött a nap, a többi bulizó örömére egy bokáig/lábszárközépig/térdig/nyakig érő lyukban állt.
A Hangár közönségének összetételéről nem tudok hitelesen beszámolni, mert általában alig láttam valamit, de az biztos, hogy az összes képzőművész és heroinista ismerősöm odajárt, plusz majdnem mindeki a Tilos az Á–Zanzibár tengelyről.
Déri Miklós fotóművész velem ellentétben legalább egy hangáros sztorit képes volt felidézni, nem is akármilyet:
Eletem legfaszabb Flash-koncertje ott volt. Kijott a Barcs egy stukkerral a szinpadra es elkezdett a mennyezetbe lovoldozni. Eleg komolytalan volt addig amig szet nem lott egy neoncsovet a feje felett ami betakarta az egesz szinpadot es abban a pillanatban belecsaptak a Kurom a not csong a telefonba…
Én még sok ilyent szeretnék, mert lassan már senki sem fog semmire emlékezni. Ezért is írtam ezt a posztot. Ha bármire emlékszel a Hangárból, -ról, estleg van ott készült fényképed vagy sebhelyed, kommenteld be ide.