Annak örömére, hogy ma délután megkoszorúzza az 1956-os ellenforradalom emlékművét.
Tengerből kelt dzsinn! mélységek haragja!
az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,
s mindünk jövőjét zárnád a palackba,
melyet kezed a vízbe visszadob.Homlokod új középkor kapuboltja,
hadaid állnak már e bolt alatt:
nincsen közöttük, csak született szolga,
hírből se tudják, mi a gondolat.Tudósaid: bolondok, szélütött nép,
mely pókhálón leng s piszkál régi port,
gazdászaid rendszered egyszülöttjét
kendőzgetik, az örökös nyomort.Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,
barátaid: merev lakájsereg,
s rothadt Bizáncodhoz költőid sárból
s vérből kevernek arany hátteret.Gigász, kit szűlt – ó végzetes hatalmak
bal frígye! – ész és gonosz akarat,
népek foglára, ki egy forradalmat
fojtottál meg markodban egymagad.Hőseit bitófákra akasztattad,
avagy tarkón lövetted – de elébb
megpökted őket s csizmádról maszattal
tapodtad mindük eleven szemét,s hulláik hegyén egyre feljebb hágva
– joviálisan s csupa nyugalom –
nézel országod roppant mocsarára,
rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!Kénkövet fúvó, iszonyú lidérced
e század lápjából messze kinyúl,
gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb
Attilánál s öldöklőbb, mint Timur.Halálodat oly vad vággyal kívánom:
s idézem – szinte beleszakadok –
és látlak kremli dolgozószobádon,
amint sétálgatsz fel-le magad ott.Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –
magaddal rántva széket, huzatot.
Aludttejképű őrhad – egész kaptár –
szalad be s néz: „No csak, elutazott.”Vagy májadat vélem látni, s rajta rákot.
Egy ércsomón tenyészik a fekély.
„Most, most” – mondom – „még egy perc és elrágott,
s nincs szer, mely felsegél.”S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,
futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:
hálószobád homályán érlek tetten
s elvágom torkodat.Milliók vannak így. Ma sem kívánok
mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy,
s alvadt vértömbökből épült Bizáncod
ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.
Faludy György írta a pétervári kágébés hivatali elődje, a kaukázusi postarabló 70. születésnapjára, 1949-ben.