Van egy érzés. Biztosan sokan átélték már: az ájulást közvetlen megelőző. Fokozódó gyorsulás a semmi közepébe. A látótér beszűkül, ami megmarad belőle, forgásban van.
Forog, de nem a térhez viszonyítva kelt ilyen érzetet, abból ugyanis már semmi sincs az észlelésben. Nincs viszonyítás a fizikai térhez, csak valami belsőhöz, amelynek a tengelye mi magunk vagyunk.
A zuhanás mégis olyan, mintha egy végtelen térben zajlana, tengelytől függetlenül. Aztán miután magunkhoz térünk, érezzük, hogy a hely kiterjedése, ahonnan visszajöttünk, atomnyivá zsugorodik. Érdekes, euforikus érzés, újra észlelni fényt, levegőt, és hogy az elébb még rémisztő súlytalanságban lebegő testünk újra tömeggel bír.
Az áprilisi kiábrándultság ha nem is mindenben, de sokban hasonlított ehhez az érzéshez. Furcsa közösségi élmény volt veszíteni. Éreztük a zuhanást, amelynek puszta felfogásához mi sem találtunk viszonyítási pontokat.
Sem a világban, sem itthon, sem a közösségeinken belül. Sehol!
Úgy vonultak ki a csalódottak, úgy lepték el az utcákat, mint az árvíz sodorta hordalék. Minden keveredett mindennel; ahogy az ártér uszadék-szigetein: mosógépek, motorháztetők, zománcozott edények, fél pár papucsok és plüss mackók egymás hegyén hátán.
A jogállam maradékát féltők együtt vonultak antiglobalista balosokkal, képviselet nélkül maradt konzervatívok az akkor még botor módon butának gondolt radikális jobbikosokkal.
Egymás vállán sírtunk, mert egyek voltunk a bajban. Legalább is ezt hittük. Akkor voltunk megvezetve leginkább, amikor elhittük, hogy vagyunk Mi, és vannak Ők, odaát.
Sokkal nagyobb, sokkal átgondoltabb játék ez, mint amit képzelni mertünk volna. Nem csak az az ósdi posztkomcsi ellenzék nem létezik, amelyről már réges rég lemondtunk, hanem az sem, amely még képes volt elhitetni velünk, hogy tétje van a 2018-as választásoknak.
Azon nyomban szemérmetlenné vált közönyük az utcákon vonuló tömegek iránt, amint átvették mandátumaikat.
A Fidesz által összemilliárdozott LMP-nek már árnyéka sincs, ami maradt nekik az a kínos csend, amelyben belső leszámolásaikat végrehajthatják. Senki ne képzelje persze, hogy elégedetlenül. Senki ne képzeljen semmit sem.
A nemzet másik zabigyereke, az egy kampány erejéig néppártosodási kísérletbe fogó Jobbik. Vakon ki lehet jelenteni, hogy mandátumaik minimum 1/3-át olyan szavazatoknak köszönhetik, amelyeket a Jobbik értékrendjével semmilyen tekintetben sem kompatibilis szavazók adtak le a listájukra.
Azok, akikkel aztán azokon a meleg áprilisi délutánokon együtt vonultak, csak hogy valami látszata legyen hálájuknak az átszavazások miatt, mostantól még egy picit összébb húzhatják magukat, hiszen a Jobbik felrúgva minden korábban lekommunikált, ígéretszámba menő kijelentésüket, megszavazta a Fidesz alkotmànymódosítását, és a Stop Soros törvényjavaslatot.
A helyzet, ami előállt nyomasztóbb, mint amit elsőre ki lehet belőle olvasni.
Itt nem egy illegitim kormány legitim ellenzékéről van szó. Nem. Itt egy minden szempontból legitim kormány veti árnyékát teljesen illegitim ellenzékére.
A kormánypárt legitimitásának alapja az, hogy nem ígértek választóiknak mást, mint aminek a végrehajtásába aztán belekezdtek. Orbán az önmaga által kijelölt úton halad, összhangban korábbi politikájával.
Az ellenzék azonban a demokrácia-deficit égig közel sem érő paszulyába kapaszkodva vágtatott végig a kampányon, a Fidesz folyamatos erkölcsi, és legitimációs válságát hangoztatva.
A jelen nem igazolt egyet sem, az ellenzék kampányban elcsattintott, önmagukra vonatkozó lózungjai közül.
Talán soha nem volt ennyire kiábrándító ellenzéki szavazónak lenni. Talán soha nem érte meg ennyire ellenzéki politikusnak lenni. Fojtogatóan felszaporodtak az ellentmondások.
Muszáj lesz elengedni, és megnyugodni végre, a történelemre bízva ezt az egészet.
Egyszer majd minden, és mindenki a helyére kerül. Még ezek, a szakadék innenső oldalán rekedt gazemberek is.
Kép: Leon Spilliaert – Vertigo /1908/