5 nap por és 1 nap sár – így döntöttem rekordot a rekorddöntő Szigeten

Igen-igen: hatszor mentem ki az idén erre a fiatalos fesztiválra. Többször, mint a 90-es évek közepére datálható kezdetek óta bármikor. Megháborodtam teljesen vénségemre? Korántsem: nekem könnyebb, mint másoknak, nem Aviciire visz a gyerek, hanem Alt-J-re és Passengerre.

Utólag már sajnálom, hogy a mínusz egyedik napot Robbie Williamsszel kihagytam, egyrészt, mert többé nem lesz alkalmam megnézni élőben ezt a rendkívül népszerű sztárt, másrészt, mert úgy tényleg teljes lett volna a sor. Persze akkor még nem sejthettem, hogy keddtől kezdve nem lesz egyetlen szünnapom sem, eredetileg sokkal lazább tervekkel készültem.

Itt kicsit muszáj visszalapozni a kezdetekhez. Sziget-látogatási szokásaim nagyjából négy szakaszra oszthatók. Az első az ősidőké. Eleinte úgy ment, hogy választottam egy napot – többre nem futotta –, amikor volt egy fellépő, aki érdekelt, megvettem a napijegyet, kimentem, hol szűkebb, hol bővebb baráti körben, meghallgattam, akit akartam, közben ittam sok sört. A második szakasz az ezredforduló és vidéke. Ez nem sokban különbözik az elsőtől, csak annyiban, hogy egyre kevésbé éreztem magamat otthonosan a rendezvényen. Ez oda vezetett, hogy kezdtem úgy találni, mindenki kint van, aki nem számít. A csúcs-, pontosabban mélypont akkor ütött be, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök kistehénes pólóban pózolt a kamerák előtt. Akkortájt muszáj volt kihagynom egy évet mentális egészségem helyreállítása érdekében.

Szerencsére átbillentem hamar. A gyerekek is kezdtek felnőni és érdeklődni, de ez önmagában még nem lett volna elég, kellett az is, hogy az Indexhez igazoljak. Ahol bár előbb a gazdasági, később meg a sportovatot vezettem, és csak még később a kultúrt, úgyszólván feladatom is lett részt venni néhány előadó – elsősorban szlávok – koncertjén, amelyekről beszámolót írhattam. A kétezernullanullás évek második felében annyi volt az indexes a Szigeten, mint a nyű, ott palávereztek tucatjával a Hilltop borozója környékén, és rendkívül vidám volt akkor az élet.

Úgyhogy valósággal új erőre keltem, egyfajta főnix gyanánt. Hanem az idő tovább telt és múlt, az indexesek és az exindexesek jórészt elmaradoztak, ma már szinte csak Pozsi, a legendás programozó – jó ideje ő is a Kinja-iroda oszlopos tagja – tart ki, rajta kívül alig bukkan fel pár ember a területen az egykoriak közül. Sic transit gloria mundi, ahogy mondani szokás.

Én viszont maradtam. Ennek sok oka van, amikről írtam már máskor. Többek közt az, hogy mégiscsak rendkívül komoly kulturális teljesítmény ez a cucc, megérdemli, hogy érdeklődjem iránta. Valamint az utóbbi években valahogy az aktuális rock- és popzenékre is visszaszoktam hosszú szláv korszakom után, és mindig érkeznek olyanok, akik érdekelnek. És végül, hogy a kisebbik gyerek is rászokott erre a dologra. Talán tizennégy volt, mikor először kivittem, és van, hogy még mindig szívesen veszi a társaságomat. Biztos, mert hasonló a hozzáállásunk és az ízlésünk is. Már úgy értve, hogy ő is kíváncsi a koncertekre, és ráadásul gyakran azokra, amikre én dettó. Műveljük egymást. Az idén úgy alakult, hogy most először hetijegyet vett magának – mínuszos napok nélkülit –, ami nem kis szerepet játszott aztán az én egyéni rekordomban is.

Ha menni kell, hát menni kell. Egy kicsit magam is csodálkozom egyébként, hogy különösebb megrázkódtatások nélkül túléltem ezt. Mi tagadás, voltak meleg pillanatok. Szó szerint is.

Elsősorban és mindenekelőtt csütörtökön, amikor már délután négyre kimentünk a Maccabees végett – sokan azt mondják, unalmasak ezek a srácok, de mi kedveljük őket –, és legalább 38 fok volt. Nem bírom a forróságot, sosem rejtettem ezt véka alá, és bár ügyesen kitaláltuk, hogy betelepszünk a fák alá, az árnyékba, ennek ellenére komoly erőfeszítéseket kellett tennem a szimpla oxigénhez jutás érdekében is. Szerencse, hogy többnyire sikerrel jártam.

Amivel meg kellett küzdeni még, az a por, péntek és szombat estére pláne elviselhetetlenné fokozódott a helyzet a nagyszínpad környékén. A Kasabian mellett még kitartottam hősiesen pénteken, a Kings of Leont ellenben úgy otthagytam szombaton, mint Szent Pál az oláhokat, igaz, ez nem esett nehezemre, mert őket nem kedvelem – egy különbség ízlésileg –, és volt nép nélkülem is, annyi, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni. A gyerek is eljött a felénél, így juthattunk be a cirkuszba, ami az egész hét legjobb kultúrélményének bizonyult.

Rá is jöttünk akkor, hogy több figyelmet kellett volna fordítanunk az alternatív rendezvényekre – különös tekintettel a további cirkuszi előadásokra –, de elég későn történt ez, és például a Luminarumba sem sikerült bejutnunk, holott csak jót hallottunk róla. Majd legközelebb.

A hatnapos rekord további következménye, hogy még soha nem láttam ennyi koncertet teljes egészében. Nem nagy kunszt, volt olyan év, amikor egyet sem, mert csak sétálgattam egyik helyszínről a másikra, sörrel vagy borral a kezemben. Most viszont tehát sokat. A Florence And The Machine-ról írtam már, nézzük a többit. Az Alt-J bejött nekünk, nagyon szeretjük a zenét, amit csinálnak, szuperül szólt, és hát mi nem bulizni akartunk erre, hanem csak hallgatni, arra jó volt. Persze egy jó nagy színházteremben még jobb lenne az ilyen, ez nem kérdés.

Az utolsó estéig azt mondtam volna, hogy a Foals csinálta a leglendületesebb és a legextatikusabb bulit, ám akkor elmentünk az A38-ban a francia Fauve-ra, ami minimum felzárkózott mellé. A Kasabian az én elvárásaimhoz képest túlbohóckodta a műsort – az első szigetes fellépésüket pár éve még bírtam –, míg a legkedvesebb és legfelemelőbb koncertet az egy szál gitáros Passenger adta dettó vasárnap, amikor a nagyszínpadon egy Martin Garrix nevű tinédzser tekergette a potmétereket és putyourhandsupozott kb. ötvenezer ember előtt.

Ehhez képest Passengerre is eljött vagy ötezer, jóval több, mint amire számítottam – de nemcsak én, hanem ő maga is. Teljesen meghatódott, nem győzte ismételgetni a dalok között, hogy mennyire örül, hogy ennyire szeretik, amitől naná, hogy még jobban szerették. Vagyis szerettük. Az utolsó dalába beleropogott a tűzijáték, de tök kevesen mentek ki nézni, és utána úgy hívta ki ráadásozni a tömeg, hogy spontán elkezdte énekelni a szám refrénjét, egész addig, míg vissza nem jött. Ilyet én még nem láttam és nem is hallottam, beleborsódzott a hátam.

Gondolom, tudjátok, hogy látogatószám-rekordot döntött a Sziget megint – ahogy tavaly is –, innen nézvést volt értelme a korrekciónak. Vagyis annak, hogy popsztárokat és dj-ket szerveztek a nagyszínpadra headlinernek. Nekem ez nem fáj, bár kerülöm őket, és azon azért mulattam, hogy a magyarok visszataláltak a Szigetre. Hiszen ezek a magyarok nem azok a magyarok. Nem név szerint nem azok – mert hát azok nyilván kiöregedtek, hehe –, hanem kulturálisan: Aviciire, Garrixra és a hasonlókra a romkocsmák alteros népe és a bölcsészegyetemisták helyett Vizoviczki László árvái mennek nem kis számban. Nekem legalábbis úgy tűnt.

De ez is belefér, amennyiben ők is beleteszik a pénzt abba, hogy ez az egész dolog legyen.

Még két apróság. Az egyik, hogy felőlem mondhat bármit a korosodó szubkultúra, addig, amíg közelről látom, tudom és tapasztalom, hogy az eggyel fiatalabb generáció számára ugyanolyan érdekes és fontos a Sziget – most magyar gimnazistákról és hasonlókról beszélek –, amilyen egykor a most régenmindenjobbvoltozók számára is volt. Más, persze, hogy más, semmi nem lehet ugyanolyan – de ne is legyen, mert az hülyeség. A másik, hogy hat nap alatt összesen 17 500 forintot költöttünk evésre és ivásra ketten. Nem szomjaztunk és nem éheztünk – vizet persze vittünk be magunkkal otthonról, ha már lehetett –, igaz, a bor- és sörfelhozatal alapos felmérése ezúttal elmaradt. A fenének volt kedve inni ebben a hőségben.

Aztán vasárnap éjjel leszakadt az ég, és megjött a sár. Az A38-as Milky Chance-koncert után elsétáltunk még a nagyszínpad felé, és láttuk, hogy javában bontják. Azóta biztos végeztek is.