Tudjátok, hogy 1 hete újra adják a mozik John McTiernan 1988-as remekművét? Budapesten a Corvinban lehet megnézni, és tegnap este megcselekedtük, amit meg kellett cselekednünk. Sose láttam még a Die Hardot nagyvásznon – és nem magyarul –, itt volt az ideje. Nem kopott.
Tudjátok, hogy 1 hete újra adják a mozik John McTiernan 1988-as remekművét? Budapesten a Corvinban lehet megnézni, és tegnap este megcselekedtük, amit meg kellett cselekednünk. Sose láttam még a Die Hardot nagyvásznon – és nem magyarul –, itt volt az ideje. Nem kopott.
Bejön nekem ez az új jelenség nagyon, és bár az Alienről – ami ugyanaz horrorban, mint a Die Hard thrillerben: műfaj-újrateremtő megaklasszikus – végül lemaradtam ostobán, a 2001-et már nem hagytam ki, és most erre a Bruce Willis-es csodára is idejében váltottam jegyet.
Normál kritikát írni ilyen filmről marhaság lenne – a forgatókönyv tökéletes, a díszlet dettó, a suspense működik, a karakterek telibe vannak találva stb. –, inkább listáztam néhány, részben személyes apróságot, amik miatt szerintem felülmúlhatatlanul zseniális ez a film.
1. Bruce Willis atlétája
Bruce Willis atlétája az elején fehér, de mint a címlapképen is látható, később már nem fehér. Biztos van más akcióhős is, akit folyamatosan vernek-szívatnak – meg lettek ilyenek, később –, de azért Bruce az őstípus, nemde? Két extra érdekesség is van ezzel kapcsolatban. Az egyik: az atléta többnyire az izmos típusú pasasokon is hülyén áll – nemritkán ostobának tűnnek tőle –, de John McClane-en nem. Ő jó fej marad, és minél véresebb, annál inkább. A haverod lehetne. A másik: tényleg annyit ütik, mint Tomot a Tom és Jerryben, és mégsincs olyan érzése a nézőnek, hogy na, eddig mindent elhittem, de ezt azért már nem. Vagy alig van. Ennek megint az lehet a pszichológiája, hogy nem megamacsó és szuperhős a hős, hanem ilyen emberszerű.
2. Bruce Willis cigarettája
Érdekes, hogy Bruce Willis milyen fiatal volt 1988-ban. Külön érdekes, hogy milyen fiatal volt a hangja 1988-ban. Az meg, hogy 1988-ban a világon mindenütt – pl. egy repülőtér érkezési oldali termeiben is, mindjárt a film elején – lehetett még dohányozni, pláne érdekes. Illetve hogy a cigaretta – közte egy pakli európai – gyakorlatilag fontos szereplő lehet, na, az csimbirasszó.
3. Alan Rickman szakállkája
A Die Hard erénye az is, hogy a gonosz nem őrült – éppcsak egy kicsit –, sőt-sőt, megszállott terroristából lesz hideg fejű szupertolvaj. Alan Rickman remekül hozza ezt a figurát. A film legnagyobb poénjainak egyike is az övé, amikor ismeretlen terrorszervezetek aktivistáinak kiszabadítását követeli a hülye FBI-osoktól. Egy másodpercnyi bajom volt vele csak – vagyis az sem vele –, hogy a végén lassítva távozott a Nakatomi Plazából. Ám ezt mondhatnám így is: milyen jó, hogy egészen addig elkerülték az ostoba-gyűlöletes lassítások a filmet.
4. A német gonoszok
Nem oroszok a gonoszok. Nem arabok. Nem kommunisták. Nem iszlámisták. Nem is valami akármilyen globálpolitikai ellenségek. Hanem egyszerűen németek.
5. Theo, Argyle, Al
Tele van a film négerekkel afro-amerikaiakkal, magától értetődően jönnek-mennek, nem véres rongynak vannak ott, nem alibinek, mindegyik másmilyen. Az egyik számítógépes zseni, a másik jópofa mitugrász, a harmadik kedves mackó. A negyedik barom FBI-os, róla később.
6. A marha nagy pofon és a Helsinki szindróma
Fogalmam sincs, miért, de soha nem szerettem a hős újságírókat a filmekben. Pedig annyi van belőlük, mint a nyű. Sokkal jobban szeretek nevetni az újságírókon a filmekben, főként, ha tévések. Na ebben két ilyen is van, az egyik akkora pofont kap megérdemelten, hogy öröm nézni, a másik meg hülye, mint a seggem. Hol is van Helsinki, Svéd- vagy Finnországban?
7. A két ostoba Johnson
A mezei rendőr jó arc, a főrendőr rossz arc, de az igazi szar arcok az FBI-osok. Semmit sem értenek a világból, csak mennek előre, ahogy a könyvekből tanulták. Kettő van belőlük, egyik is Johnson, a másik is, de nem rokonok – haha –, és megérdemlik a sorsukat.
8. Az Örömóda és a Let It Snow
Klassz a zene. Gondolhatnánk, hogy nem passzol az ilyen a rengeteg lövöldözéshez és a nem sokkal kevesebb pofonhoz, pedig dehogynem. Vagányul ellenpontoznak a szép slágerek.
9. A történelmi következmények
Csomó mindent be merek vallani, ezt is: jó ideig abszolút művészfilmes faszi voltam, a piffpuffos baromságok mellett úgy mentem el éveken át, hogy oda sem néztem. Voltaképpen az első Die Hard – rozzant kalóz VHS-en láttam először, rokonoknál, később kikölcsönöztem vállalható változatban sokszor – hozott vissza a thrilleres kultúrába. Más kérdés, egyúttal olyan magasra tette a lécet, hogy alig valami bírta nemhogy megugrani, akár megközelíteni is. Az utolsó cserkész mondjuk, meg Jan De Bont első Féktelenülje, tán még egy-kettő. A további négy Die Hardból egyik sem. John McTiernan tényleg újrateremtett egy műfajt – jöttek-mentek aztán a szenvedős hősök csapatostul –, de végül mégsem ez lett a blockbusterek jövője. Inkább a képregényfilmek, a fantasyk, egyéb franchise-ok. De ez már egy másik történet.