Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a politikai cigányozás/romázás körüli pörgés bármit is lendíthet a témához kapcsolódó tényleg fontos kérdések ügyén, de reménykedek, hogy hátha mégis. Kizárólag emiatt teszem hozzá a magamét.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a politikai cigányozás/romázás körüli pörgés bármit is lendíthet a témához kapcsolódó tényleg fontos kérdések ügyén, de reménykedek, hogy hátha mégis. Kizárólag emiatt teszem hozzá a magamét.
A Pásztor Albert-affér nyomán született posztjaink alatti kommentekben gyakran felmerül, hogy mi a gond azzal, hogy a DK-sok a szőnyeg alá söprés évtizedei után mernek beszélni egy égető problémáról. Számomra ez is azt mutatja – meg még sok további, ide vágó jelenség –, hogy a legfontosabb dilemmákat sehogy sem sikerül tisztába tenni Magyarországon. Pontosabban, a legjobb szándékú és jellemzően nyitott emberek nem kis része sem feltétlenül érti, mi a gond a cigány- vagy a még ostobább romabűnözés kifejezések használatával, valamint a kifejezéseken túllépve annak hangsúlyozásával, hogy a cigányok – akár szociokulturális, pláne genetikai okokból – lopnak és bűnöznek.
Pedig egyszerű, mint a pinty. Tessék, itt van Schiffer András levezetése:
Az elmúlt négy évben minden cigánybűnözős kirohanás után – igaz, nácizás nélkül – lankadatlanul igyekeztem elmagyarázni a jobbikos képviselőtársaknak, hogy ha egy közszereplő összekapcsolja egy népcsoport elnevezését a bűnözés kifejezéssel, a beszélő szándékától függetlenül megbélyegzi valamennyi honfitársunkat, aki az adott népcsoporthoz tartozik. A gyerekeket is, a törvénytisztelőket is. Ez megengedhetetlen, elfogadhatatlan, megalázó.
Érthető, nemde? Ezért nincs – ezért sincs – cigánybűnözés.
Hogy miért nem érti mindenki, azt én nem értem. Vagy mégis: megkísérlem ki- és felfejteni.
A jobbikosok nem azért nem akarják érteni ezt, mert hülyék lennének, mint a seggem, hanem mert politikai okok miatt ez az érdekük. A cigánysággal kapcsolatos – vagy vele kapcsolatosnak vélt és hazudott – gondok-bajok hánytorgatásának köszönhetik népszerűségüket, különös tekintettel bizonyos, az etnikum által az átlagosnál nagyobb mértékben lakott régiókra. A Jobbik nyomasztó eredményeket hozó taktikai húzása abból fakadt, hogy szellemi elődjével, a MIÉP-pel szemben felismerte, nem a zsidókat kell vegzálnia – ezzel csak frusztrált, beteg, elborult fővárosi értelmiségieket lehet megnyerni –, hanem a cigányokat. Az ijesztgethető vidéki kisemberek sokkal többen vannak, mint a nagyvárosi antiszemiták. Adta magát a dolog, Olaszliszka vagy Marian Cozma halála után különösen, és be is jött. Gyalázatos? Nyilván.
Nem csoda, hogy a magyar baloldal maradéka is ráérzett az ízére. Szó sincs róla, hogy az MSZP vagy a Demokratikus Koalíció nagypolitikusai egyik pillanatról a másikra elmeháborodott rasszistákká váltak volna attól, hogy beálltak Pásztor Albert polgármesterjelölt mögé Miskolcon. Ez ennél szimplább sztori, bár hogy szívderítőbb is volna, vitatható. Az Eörsi-féle romabűnözésezés, Pásztor évekkel ezelőtti balfaszkodásának relativizálása, mentegetése – mint az Lánczos Vera hosszú és alapos elemzéséből is kitűnik – kizárólag reálpolitikai megfontolásokkal magyarázható.
Gyurcsány Ferenc és a többiek a Jobbik-prominensekhez képest főleg tisztában vannak a fenti Schiffer-gondolatmenet igazságával. Csak hát úgy gondolják, húha, itt a soha nem látott esély, hogy visszaszerezzük Miskolcot, az ország egyik legnagyobb városát a Fidesztől, és ezt az esélyt minden körülmények között meg kell ragadnunk. Mindegy, mi az ára. Nincs ebben új. Amikor kitalálták a 23 millió románt, akkor sem hitték, hogy tényleg jönni fognak. Amikor a kettős állampolgárságos népszavazás előtt azzal kampányoltak, hogy ha a nép az igenre tesz, özönlenek majd a határon túliak, és elveszik az anyaországmagyaroktól a nyugdíjat meg a munkalehetőségeket, akkor is tudták, hogy hazudnak. Annak az undorító akciónak is csak egy küldetése volt, nagyot ütni Orbán Viktoron. Hogy ez a határon túliak jó részének jobban fájt, mint Orbánnak, vagy hogy a mostani romázás – ha sikerül elvinni a várost, ha nem – a miniszterelnök helyett a cigányokat tapossa meg, az járulékos következmény. Belefér, a szent célhoz képest kutyafüle.
Pedig nem az. Nem kutyafüle. Vannak kérdések, amikkel nem játszunk. Kisebbségek, határon túli magyarok, cigányok, zsidók farkával nem verjük a csalánt. Bárki legyen hatalmon, bármilyen rendszert is építsen. Nincs olyan, hogy bármi áron ledöntjük a diktátort, mert ha sikerül, mi jobban fogjuk csinálni, végtére demokraták vagyunk. De hát mi a garancia erre, ha ilyen húzásaitok vannak, demokraták, amilyenekkel most is operáltok?
–––––––––
Van ennek az egész történetnek egy másik fele is. Ami legalább annyira érdekel engem, mint az első. Miszerint az, hogy rasszisták-e azok, akik hisznek a Jobbiknak vagy – ad absurdum, ahogy mondani szokás – Eörsi Mátyásnak. Rasszista-e Pásztor Albert? Vagy azok a kommentelőink, akiket ennek a posztnak az elején emlegettem?
Én ezt nem hiszem. Azt állítom, hogy túl könnyű kézzel dobálózunk súlyos szavakkal.
Olyan kontextusban, amikor sok mindenki sunyi, mások meg reflexből ugranak minden sunyiságra, nem könnyű értelmesen beszélni, nem egyszerű elmesélni, miért igaz a Schiffer-tétel. Mondom, minden posztunk alatt újra és újra előjön a kérdés.
Pásztor Albert, amennyire sejtem, nem ostoba ember, mégsem értette a lényeget, amikor kicsúsztak a száján máig hullámzó mondatai. (Ezzel együtt, ha nem akar évekkel később, 2014-ben beleugrani a politikába, már a kutya sem ugatná meg.) Anélkül, hogy párhuzamot vonnék köztük, a kommentelőink sem ostoba emberek. De mondok mást: Magyari Péter, amikor elment Gyöngyöspatára, és alapos riportban ásott mindenkinél mélyebbre a konfliktusokban, többek szemében szintén rasszista lett, noha – nemcsak őt ismerem jól, a patai embereket is, akik mondandója alapján megírta a cikkét – ennél távolabb semmi sem áll tőle.
Megyek még tovább. Nem vagyok hajlandó rasszistának tekinteni B.-t, aki cigány iskolában tanít – de facto az, öt százaléknyian vannak a parasztok a tanulók között –, és van egy rakat története, amiket nem szívesen hallgatok, de meghallgatom őt, és nem ordítom le a fejét. Nem vagyok hajlandó rasszistának tartani az apámat sem, akinek tavalyelőtt feltörték a sufniját, és vitték a biciklijét, a borát és minden egyebét. Nem ítélkezem felettük, mert nem bíró vagyok, hanem kíváncsi.
Kíváncsi vagyok, és azt gondolom, hogy ezek az emberek nem rasszisták. Meggyőződéses alapon semmiképp sem. Csak – talán éppen a borzalmas zaj miatt – nem hallják, nem értik a lényeget. Az emberek az egyszerű válaszokat, üzeneteket hallják meg. Amit Vona Gábor vagy Eörsi Mátyás mond, az egyszerű, ráadásul felment a fejtörés, az összefüggés-keresés felelőssége alól is. Több ez, mint terminológiai probléma, de akként is fontos: amikor cigánybűnözésezik valaki, akkor az előítéletességre játszik, és ez egyszerűen szemét és ostoba dolog. De aki elhiszi ezeket, az korántsem biztos, hogy szemét és ostoba.
Aki pedig az előítéletességre játszik, tovább bonyolítja, nehezíti, lehetetleníti Magyarország egyik legösszetettebb problémahalmazának a megoldását. A bűnözőzéssel való politikai kurválkodás azt akadályozza aljas módon, hogy a kitörési pontokról, a felzárkóztatásról, az integrációról, a pozitív szociokulturális mintákról beszéljünk, azokat helyezzük a középpontba. Olyan dilemmák ezek – sorskérdések, bizony –, amikről egyszerűen tilos lenne a politikai hasznot szem előtt tartva nyefegni.
Igen: vannak kérdések, amikkel összefüggésben semmifajta cinizmusnak nincs helye. Szerintem pedig az a feladat, hogy az egyszerűek helyett az összetett válaszokat hangsúlyozza mindenki mindenhol, aki képes erre. Ha már elviselhetetlen az ostobaság zaja, akkor is, sőt akkor még inkább. Szelíden, kitartóan, magabiztosan, meggyőzően.
Idealista vagyok? Nem zárom ki, de ha igen, akkor sem akarok más lenni. Annyira viszont mégsem vagyok az, hogy ne tudjam, ezekre a betegségekre nem az idén és nem is jövőre fogja megtalálni a gyógyszert Magyarország. De az a helyzet, hogy ez sem mentség semmire.