A kígyóvállú Cink-riporter kalandjai az ifjúsági zene birodalmában

Mondom tegnap Inkeinek, megyek ki korán a Szigetre. Minek, kérdezi, ma aztán tényleg nincs ott semmi. A gyereknek (lány, 18) egészen más erről a véleménye, mondom. Hát nemcsak neki volt más, hanem a lehető legszélesebb néptömegeknek dettó. Különös dolgok ezek!

Közbevetőleg: az van, hogy négy-öt éves hagyomány nálunk, hogy mindig kimegyünk együtt egyszer, emberkísérlet-képpen elvittem régen valamire, és úgy maradtunk, van ilyen, meglátjuk, meddig tart. Jó arc vagyok, na, ezek szerint, bár nem akarom túlbecsülni a jelentőségemet. Voltunk egyebek közt Muse-on, Kasabianon, Kaiser Chiefsen, The XX-en, Franz Ferdinandon, Tame Impalán, az idén ezt a napot dobta a gép.

A gondolatmenet fősodrához visszatérve: már a HÉV-ről leszállva gyanús lett nekem az egész balhé, olyan sor volt befelé délután 5 előtt, amilyet ebben a napszakban még soha nem láttam. El is tartott fél óráig, mire átjutottunk a hídon, így nemcsak Jake Bugg elejéről maradtunk le, hanem a végéről is. Ezt sajnáltuk, úgyhogy egy dalt ide rakok tőle:

A nagyon nagy szerencsénk az volt, hogy a kártyámon előző napról még volt pénz, így nem pusztultunk szomjan, és egy pohár chardonnay-hoz is hozzá tudtam jutni viszonylag idejében. A víz jobban kellett, meggyőződésem, hogy ez volt a trópusi nyár legtrópusibb napja. Lehet, hogy nem szökött magasan 30 fok fölé a hőmérő féreg higanyszála, de a tűző nap és a 100 százalékos páratartalom kombinációja következtében szakadatlanul izzadtam, mint a disznó. És nem is csak én, ugye, ennyi fénylő homlok a világon nincs. Érdekes ehhez képest, hogy az A38-ban kellemesen járt akkor még a szellő, igaz, nem voltak olyan sokan a belga Girls in Hawaii hangversenyén. Viszont ők legalább lelkesnek bizonyultak, ment a zúzás és az ováció, ahogy illik, úgyhogy maradtunk, végighallgattuk azt a húsz percet, ami még visszavolt a programból, nem is hiába, az utolsó szám kimondottan bejött.

Aztán mennünk is kellett az Imagine Dragons együttes koncertjére. Ez egy nagyon híres és népszerű zenekar, nemcsak az egyik (lány, 18), hanem a másik (lány, 24) gyerek is kedveli. Abban a közegben, amelyben én mozgolódni szoktam mostanában (tudjátok, hogy van ez), nem sok jót hallani róluk, bár a Radioactive c. tavaly nyári slágert a Quart is megdicsérte a maga módján. A szubkultúrák mindazonáltal roppant különbözőek ezen a földön, annyit mondok, hogy ekkora tömeg este 6-os koncerten a Szigeten szerintem még nem volt. Oké, nem számoltam meg a népeket egyenként, de ez volt a benyomásom.

Egyszersmind itt bizonyosodott be, hogy nemcsak Skrillex – akit a tömeg miatt sokat emlegettem nem túl barátságos szövegösszefüggésekben – tehet a mindenütt jelenvaló sorbanállásokról, hanem ezek az amerikai fiatalemberek is. A közönségről még el szeretném mesélni, hogy nemcsak tizen-, hanem huszonéveseket is tartalmazott, és akkora volt a bulihangulat, hogy ha van a közelben ház, tízezrek rúgták volna ki az oldalát. Engem kevésbé ragadott el a lendület, gondolhatjátok, de a Blur Song 2-jének coverját már menőnek találtam, és az utána következő dalnak is volt sodrása, a koncertzáró Radioactive refrénjéről nem is beszélve. Nem gondoltam volna, hogy ezt a műsort végigállom, és mégis.

Az újabb feladat a tisztességes víz- és a szerény chardonnay-utánpótlás magunkhoz vételét követően a Placebo-előadás futólagos megtekintése volt – az elejét lekéstük, hamarosan más dolgunk volt –, két vagy három dal fért bele, és meglepődtem, hogy a második hangfalvonal mögött milyen jól szól a cucc. Azt mondják a szakemberek, hogy Brian Molko lejárt lemez régóta, bizonyára így is van – ránézésre közel sem hatott annyira a fiatalokra, mint az előtte fellépők –, másfelől viszont nem kunszt előszednie néhány egészséges dalt az életműből. Pl.:

Hogy mi volt a más dolgunk? Természetesen Tom Odell. Sokat róla sem hallottam ez ideig, viszont éppúgy dupla kedvenc a családban, mint az Imagine Dragons. Először is nem fértünk be az A38-ba. Konkrétan dugig volt, és ekkor már – hiába ment le időközben a nap – egyáltalán nem lengedezett a sátorban semmifajta szellő, a levegő oxigéntartalma a 0-hoz közelíthetett, és volt vagy 40 fok ráadásul. Mi azonban ügyesen előrelopóztunk kívül, és ott sikerült beszuszakolódnunk a sarokba, a ventilátor közelébe.

Tom Odell ilyen zongorás rockot játszik – a Keane jutott róla eszembe, nahát! –, ami néha túl szelídnek bizonyult, már úgy értve, hogy behallatszott a Petőfi rádiós magyar színpad a lírai részeknél. Máskor viszont megnyomta a fiatalember a rockandrollt, olyankor bírtam. Amit nem bírtam tovább, az a pólóm volt, békésen tűrtem órákon át, de ekkor fellázadtam. Kígyóváll ide, úszógumi oda, lekaptam, kifacsartam – és sokkal jobban éreztem magam. Tom Odell kemény srác, tartotta a dizájnt végig, kétségkívül ő viselte szerda este Közép-Európa legátizzadtabb farmerdzsekijét. A műsor vége vagány volt, nem is csak az énekeltetős szuperslágerrel, amit embedelek, hanem a záróval is, amit csak linkelek.

A történtek után ott maradtunk további konkrét zenei célok nélkül – erről elsősorban a London Grammar tehetett, ami pár hete lemondta a fellépését –, cserébe elmentünk óriáskerekezni. Ez az anyagi ráfordítás elkerülhetetlen, mióta néhány éve felütötte a fejét a Sziget Eye. A magasból figyeltük tehát, ahogy Skrillex recsegteti az elektronikát. Erről én nem tudok mondani többet, talán csak annyit, hogy fenemód csodálkoznék, ha nem jött volna be Gerendai Károlyéknak a stratégiai döntés. Mármint, hogy nagyszínpadot kaptak a híres dj-k. Mint köztudomású, 2013-ban megtorpant a látogatószám-növekedés, de szinte fix, hogy vissza fog billenni a tendenció, az sem kizárt, hogy meglesz megint a nullszaldó! Hogy ez valamifajta magasztos elvek feladásával járt volna, azt mondjátok? Ugyan már.

Ezzel együtt volt még hiányérzetem, de épp sétáltunk az A38 mellett, és a Sympathy for the Devilt ment bent, felkaptuk rá a fejünket. Nocsak, hátha Miles Kane is van olyan szórakoztató, mint a Girls In Hawaii, morfondíroztam. Na, ezt jól tettem. Miles Kane remek, sűrű és dinamikus koncerttel kedveskedett szépszámú – persze nem Tom Odell-i értelemben – rajongótáborának, csak úgy dübörgött a sátor. Ott is maradtunk. Mikor vége lett, még elcsíptük a Vad Fruttik-műsor utolsó számát szemben, majd hazaindultunk. A HÉV-en nagy nehézségek árán visszarángattam magamra a pólót, mint egy úriember.

Leszállván már csak annyit állapítottunk meg, hogy: néhány jó dala mindenkinek van!

A gyerek (lány, 18) kiegészítései:

• az A38 hangzása nem a legjobb, a lassú számok is zajosak, de az ütősek ütnek
• az Imagine Dragons közönségéneklése volt a legklasszabb és a legpontosabb, amit valaha hallottam
• találtam egy gyűrűt a porban, három ember ücsörgött mellette, de nem vették észre, és nem is az övék volt
• a hold hatalmas és sárga, és mindenkire vigyorog
• elképesztő látvány, amikor egy koncert után senki sem marad, csak a szemétszőnyeg, remélem, sok pénzt kap, akinek ezt fel kell szednie
• A nyitott óriáskerék para, de jobban hallatszik a zene. Kapaszkodnom kellett – az oszlopba, az apámba –, de a látvány eszméletlen, a tetejéről látni az Erzsébet téri óriáskereket is, meg a rakat embert a Nagyszínpad előtt, és a másik irányban ott a Megyeri híd két csúcsa is. Két éve az XX-re hangulatosabb volt fönt lenni, mint most Skrillexre. Viszont kaptam gyerekjegyet, mert 12-nek nézek ki. Sebaj.
• A Sziget fura dolog, gyönyörű lámpások, óriás fatojások, mindenütt egy csapat ember. Ez egy másik dimenzió, ahova évente csak egyszer lehet bejutni. Varázslatos, hány nemzetiség jön ide, meg hogy néha még a magyarok is angolul beszélnek egymással. Mindez egy hétig, majd egy nap alatt szétkapják, és nem marad semmi.

fotó: Csudai Sándor/sziget.hu