Hiszen ahhoz vagyok szokva, hogy mindig ilyen különös-egzotikus-ijesztő helynek írják le azt az országot, rácsodálkozósan, de tudatlan magabiztossággal. Andrew Miller viszont a jelek szerint úgy töltött el három évet Moszkvában újságíróként, hogy végig nyitva volt a szeme.
Ebből lett aztán a Hóvirágok c. regény, amit kiadtak magyarul is nemrég, én meg bár gyanakvó óvatossággal vettem kézbe, hirtelen végigrohantam rajta pár óra alatt, hogy csak úgy füstölt.
A két szálon bonyolódó sztori egyébként nem csapja földhöz az embert kapásból, azaz hát nem túl nagyszabású és horderejű az úgynevezett cselekmény, mégsem ereszt. Az egyik szálon, igaz, oligarchákról, olajról és dollárszázmilliókról van szó, de ez a kevésbé fontos, a kevésbé kibontott fele, a másik, ami arról szól, hogy hogyan csalnak el egy hiszékeny öregasszonytól egy értékes belvárosi lakást, sokkal erősebb. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül, hanem maximális szándékosságból kifolyólag van éppen ez a szál árnyaltabban és súlyosabban megírva. Mert ez számít.
Még inkább pedig az számít – mármint fogyasztói szemszügből –, ahogyan él és vibrál a lapokon a moszkvai utcák, parkok, bárok világa, színesen, izgalmasan, egyszerre vidáman és nyomasztóan. Ez mind szinte pont olyan – főként hangulatában –, amilyennek én magam is látni szoktam, sőt, amilyennek a legjobb kortás orosz filmekben vagy könyvekben is ábrázolódik. Mondjuk ki, na: a Hóvirágok egyszerűen hiteles, és kész.
Olvassatok mindennap!