Paszulyleves

Jó sok idő eltelt a tósnyizás óta, és bár utána – a sikeren felbuzdulva – azt gondoltam, gyakrabban lesznek itt posztok a kárpátaljai konyha és én dimenzióban, mindeddig váratott magára a folytatás. Ám ami késett, nem múlt, most egy levest teszek ki az asztalra!

A paszulyleves természetesen igen bonyolult téma. Rengetegféle módon készíthetünk ugyanis ilyent ebből a hüvelyesből, és már maga a növény is lehet zöld, fejtett és száraz, és mindenhogyan képes pompás teljesítményt nyújtani. A zöldnek novemberben már nincs szezonja, szárazat majd télen eszünk – vagy füstölthússal-csülökkel, vagy akár savanyúkápsoztával is, utóbbit káposztás paszulynak nevezzük –, a minap történetesen fejtett került terítékre, ő képezi e mű tárgyát.

Kiindulópontom tehát ezúttal is tipikusan kárpátaljai, ha nem így lenne, minek is szakácskodnék ezeken a hasábokon – bár könnyen lehet, hogy eltávolodtam kissé a tanult alapoktól. Arról nem is beszélve, hogy nem tudni, van-e két szakács akár csak a szülővárosomban is, aki épp ugyanúgy csinálná. Egymástól gyökeresen eltérő iskolák mennek szembe egymással – nem mindegy pl., hogy rántunk vagy habarunk, ég-föld a különbség.

Itt jön a trükk: én rántok is és habarok is (!), anyám régi útmutatásai alapján.

Először is, veszem a kis-közepes fej hagymát, felaprítom, beledobom az olajba, megpirítom-megpárolom, jó teáskanál lisztet szórok rá, átforgatom alaposan, de nem barnítom, félrehúzom a tűzről a fazekat, ráhajítok egy teáskanál pirospaprikát, elkeverem, felöntöm két pohár hideg vízzel. Forralom kicsit, aztán ebbe megy bele a felhasábozott zöldség – sárga- és fehérrépa, karalábé, zeller –, a só és a bors, egyéb fűszerekkel nemigen szoktam bohóckodni. Azaz nem utólag rántok, hanem előre, amennyiben szakszerű definiálása ez ennek az eljárásnak. Felöntöm további vizekkel – lehetőleg forróval, a vízforraló nemcsak teafőzéshez jó, ehhez is –, és hamarosan mehet bele a bab. Remélem, nem köveztek meg érte, bevallom: fagyasztottat szoktam használni, de nem saját eltevésűt –, az ilyen házi fagyasztóládás dolgokat nem kedvelem –, hanem vásárolhatót, vannak tisztességes negyven dekásak például a Lidlben, mennyiségben is megfelelnek.

Ha olyan kedvem van, három-négy krumplit is kockázok a levesbe, ezt már akkor kell hozzáadni, amikor a zöldség és a bab szinte teljesen megpuhultak. Ekkor tevődik bele a levesbe a csokor zöldpetrezselyem is – fontos, legalább annyira kihagyhatatlan, mint maga a bab –, nem kell összekötözgetni, szívesen kilegelgetjük aztán a tányérból.

A végén következhet a rántott leves behabarása! Két deci tejföl, egy újabb teáskanál liszt – több nem kell, a túl sok liszt marhaság –, egy kis víz, ezt jó alaposan összebotmikszerelem, kicsit állni hagyom, és amikor a leves minden összetevője rendben van már, ügyesen elkeverem benne. Megvárom, amíg felrottyan, és készen van.

A főzéshez használt sör eddigre elfogy – a belga d'Achouffe McChouffe-ja elképesztően finom, jegyzem meg szőrmentén –, de ez nem baj, mert az ilyen rántott-habart levesekhez amúgy sem kell alkoholt párosítani. Friss és puha kenyeret nem árt, de nem is elengedhetetlen. Egyesek konkrétan zsíros kenyeret fogyasztanak a paszulyleveshez, sőt van, aki az ecetes hagymát sem veti meg. A füstölthúsos-szárazbabos változatokhoz adják magukat ezek, az ilyen könnyebbekhez nem annyira. Ez amúgy inkább beregi szokás, a técsői régmúltból nem emlékszem hasonlóra.

Hát ennyit szerettem volna ma mesélni nektek a kárpátaljai gasztronómiáról. Jó étvágyat!