Nézegetem egész nap a devizahitelesek számára végső megoldást hozó kormányjavaslattal kapcsolatos híreket, és hol hiszek a szememnek-fülemnek, hol nem. Amikor a szépecskén körvonalazódó szabályokat látom, hiszek. Amikor a körítést hallgatom, nem hiszek.
De hagyjuk is a politikai lózungokat – már csak az kéne, hogy Kovács Zoltánt idézgessek itt nektek! –, bőven elég, ha a konkrétumokról beszélünk néhány szót.
A kormány tehát a bankszövetséggel a hétvégén kötött megállapodás értelmében kivezeti a rendszerből a devizahiteleket a jó büdös francba. Teszi ezt piaci árfolyamon. Ha jól értem, ez valamivel több mint 250 forintos svájci frankot és 300+ forintos eurót jelent majd a legrosszabb esetben. Amennyiben azonban a forint erősödne a kondíciók újratárgyalása pillanatáig, akkor a kedves ügyfelek annyival jobban járhatnak.
A forintosítás elvben nem lesz kötelező, de a gyakorlatban igen: csak az maradhat devizaadós, akinek iszonyatosan komoly jövedelme – az egyszerűség kedvéért úgy mondom: miniszteri fizetése – van, ráadásul nem forintban, hanem devizában.
Ilyenek igen kevesen lehetnek manapság a pár százezer devizahiteles között, úgyhogy engem nem is érdekelnek. A tökfej Kósa Lajos sem érdekel.
Saját magam érdeklem magamat, adja magát, hogy rajtam keresztül okoskodjak.
Azok közé a hülyék közé tartozom, akik 2007 és 2008 fordulóján vettek fel lakáshitelt, svájci frankosat. Az azóta eltelt szűk hét esztendőben szorgalmasan törlesztettem a tartozásaimat, fillérre ügyes voltam hónapról hónapra. Nem vettem igénybe az árfolyamgátat, nem volt miből beleugranom az előtörlesztéses szuperbuliba. Hevenyészett számításaim szerint kb. tízmillió forintot utalhattam át a bankomnak ezenközben. Ennek a pénznek a jóval nagyobb része kamat-, a kisebb része tőketartozásra ment. Utóbbi is csökkent annyival, hogy forintban számítva talán – még nem néztem utána hajszálra – csak három-négy millióval lógok most többel, mint amennyit annak idején felvettem.
Csak három-négy millióval többet – plusz az újraszámítandó kamatokat – kell kiizzadnom forintban az elkövetkezendő évtizedekben.
Bagatell.
Elég nehéz azt a már visszatörlesztett tízmilliót nem kidobott pénznek tekinteni. Nem belegondolni, hogy hány lélegeztetőgépet üveg bort vagy külföldi utazást vásárolhattam volna belőle, ahelyett, hogy elfújta volna mindet a szél.
Na jó, de ki a hibás abban, hogy ekkorát szoptam?
Azt gondolom, hogy én magam.
Nem vagyok pénzügyi analfabéta, tisztában voltam vele, hogy a devizahitelnek egészen komoly árfolyamkockázatai vannak. Ezzel együtt úgy ítéltem meg, hogy ha a lehetőség adott, ki kell használni, másképpen nem tudtam volna Római parti négyemeletes panelre cserélni az újpesti tízemeletes panelt. Klassz helyen élek azóta, nem is rossz lakásban.
Egészen eddig egyébként úgy tűnt, hogy minden nyűg és nyavalya ellenére jobban jártam, mintha forintban adósodtam volna el. Most változik a képlet: hiába lettek volna magasabbak a részletek forintban, legalább a tőketartozásom is csökkent volna.
Az árfolyamrizikót tehát, ahogy mondtam, bekalkuláltam, de egy másik fontos kockázati tényezővel kevésbé számoltam. Azzal, hogy a világválságra – ami akkor még a fasorban sem volt – egyre-másra tragikusan rossz válaszokat ad majd a magyar gazdaságpolitika.
Úgyhogy ezt jól elbaszták nekem.
Nem-nem, szerény srác vagyok, egyáltalán nem vártam, hogy a gondoskodó állam oldja meg a problémáimat. Nem hiszem, hogy a devizahiteltelen adófizetők zsírján kellene egészségesre híznom, örülök, hogy ők mind megnyugodhatnak. Majd kigazdálkodom, úgy, ahogyan eddig is. Ráadásul ki tudja: az is lehet, hogy ezzel a középárfolyamos és egyoldalú szerződésmódosításos húzással sikerül faragni annyit a nyomorult tőketartozáson – plusz a havi részleteken –, hogy ne legyen több, mint amennyit eredetileg megkaptam, meg amennyit mostanában utalgatok. Nem lesz egyszerű, de hátha – elégedett lennék, ha összejönne.
Különben is. A nagyszüleim a második nagy háború után mindenüket elvesztették. A szüleim a kommunizmus után az ukrán hiperinflációban mindenüket elvesztették. Magamat bármelyikükkel egy lapon említeni nettó pofátlanság.
Úgyhogy eszem ágában sincs nyafogni.
Csak a rég ismert tanulságot szeretném újfent levonni, aláhúzni és beboldozni – amit mindig mindenki elfelejt –: soha ne tervezzetek hosszú távra és soha ne bízzatok senkiben és semmiben. Na és természetesen addig nyújtózkodjatok, ameddig a takarótok ér!