Fater

Tavaly is úgy lett, hogy a költészet napi bohóckodás közben végül rendes vers is került a Cinkre, és most is ez a helyzet. Érdekes, hogy Kőrizs Imrét szerintem magam is ismerem szegről-végről – szintén borozik –, de ezt az akkor még létezett Holmiban található dolgot nem én találtam.

Hanem Dragomán György küldte nekem, azzal, hogy ha már április 11. van, akkor ez egy elég erős darab az elmúlt esztendőből. És tényleg. Már elsőre is annak tűnt, aztán ahogy így többször is átmentem rajta, amíg befaragtam a rendszerbe, hát pláne. Nem egy Shakespeare-szonett formailag, de azért nézzétek csak meg, nagyon kíváncsi vagyok, hogy jön be nektek.

KŐRIZS IMRE:

FATER

Két emberrel kapcsolatban jut néha eszembe,
hogy mit szólnának bizonyos borokhoz: apám és Petri.
De minthogy tudtommal mindketten mennyiségi ivók voltak,
ráadásul sör- és pálinkahangsúllyal,
önológiai téren (ez az „önológia” – a görög „oinosz” szóból –
a borászat latinos neve,
és egyben a „teológia” magázó formája),
szóval e téren nem remélhetnék tőlük túl sokat.

Nekem viszont a részegséggel kapcsolatban
nincs túl sok személyes tapasztalatom.*

Kétszer vezettem haza részeget.
Az egyik jött, nem is kellett vezetni.
Sőt, éppen arra kellett figyelni, hogy ne legyek hozzá túl közel,
mert akkor megállt, és úgy magyarázott nekem,
se túl távol, mert akkor megint csak megállt,
és magában kezdett el beszélni.

A másik, amikor megláttam, a havas járdán feküdt,
a felsőtestével már belógott a latyakos úttestre.
Odavittem a falhoz, de akár vállban,
akár a lapockájánál, akár a fenekénél támasztottam meg,
folyton összecsuklott,
mint valami szőnyegnyi nyakkendőselyem-kötegnek,
nem volt tartása.
De nem lehetett otthagyni.
Pláne, hogy meg tudta mondani, hol lakik:
háromsaroknyira onnan.

A hóna alá nyúltam, megemeltem,
és megpróbáltam úgy tartani, hogy miközben mentem,
mindig a megfelelő láb lengjen be a törzs alá.

Egy utcával odébb hirtelen hangokat hallottam a hátunk mögül.
„Hol vagy? Megöllek!” „Szétkaplak!” – ilyeneket.
Egyértelmű volt: az embert kilökték a kocsmából,
a támadóinak most megint eszükbe jutott, és keresni kezdték.

Megláttak.

Nyilvánvaló volt, hogy a részeget nem lehet otthagyni.
De az is ugyanilyen nyilvánvaló volt,
hogy ennyi ember ellen egyedül nem megyek semmire.

Imádkozni és gondolkodni kezdtem.
Az jutott eszembe, hogy ha utolérnek minket, beverek néhány ablakot,
és ha majd pár ember kinéz az utcára,
tanúk előtt talán már nem lesz kedvük verekedni.

De végül nem a gondolkodás segített.

Az történt, hogy a havas utca végén halkan megjelent egy autó,
amiről ők valamiért azt gondolták, hogy a rendőrség,
és erre felszívódtak.

Úgyhogy vihettem tovább az emberemet.
Odaértünk a térre, ahol lakott,
de a házszámot nem tudta megmondani.

Elkezdtem keresni nála valami papírt,
de hamar kiderült, hogy alighanem kizsebelték,
mert nem találtam semmit.

A tolvajok szerencsére nem voltak elég módszeresek,
mert az egyik zseb lyukas volt, és ott, a bélésben,
némi apró és a kulcsai mellett
mégis megtaláltam az igazolványát.

Most már csak az volt a baj, hogy csúszkált a nadrágja.
Ahogy jöttünk, már eddig is rángatnom kellett,
de most teljesen lecsúszott a feneke alá.

Ott álltam a félpucér részeggel, és úgy kellett –
a szerencsés megmenekülés és a helyzet abszurditása miatt már röhögve –
fél kézzel, nehogy eldőljön, a felsőtestét tartanom,
hogy közben a másik kezemmel
valahogy a nadrágját is visszarángassam a pörsenéses valagára.

Amikor elértünk a szuterénszerű üzlethelyiségig,
ahol lakott, lesegítettem az öt-hat lépcsőfokon.
Ott hagytam eldőlve a földön, kabátban, bár úgy emlékszem,
még meg akart hívni valamire.

De én már botorkáltam fel a lépcsőn,
hogy elérjek a kihalt utcára, a hóesésbe,
ahol az ostorlámpa húslevessárgán
gomolygó fénykúpjának csúcsán kinéztem egy-egy pelyhet,
és egészen addig próbáltam szemmel tartani,
amíg ide-oda kavarogva
el nem tűnt a kásás hólében, a többi milliárd között.

*Azt kérted, beszéljek a tieidről, mert szerettél volna Petrivel egy versbe kerülni. Hogy mondjam el, milyen volt, amikor a negyvenedik születésnapodon ott ültünk a Csengery utcában a hányásodban, vagy hogy később, egy céges karácsony végén hogyan ébredtél fel az asztalod alatt, miközben kicsit odébb, az üres és sötét irodában két kollégád egy-egy kis lámpa fényénél, az ébredésedre várva, türelmesen laptopozott.

Olvassatok mindennap!

[Mondjuk nem kértem el a verset sem az azóta megszűnt szuper irodalmi folyóirattól, sem pedig a szerzőtől, de nagyon remélem, hogy egyikük sem fog megharagudni a reblogért.]