Miért ne haverkodhatnának a vámpírok a vérfarkasokkal?

Vámpíros témában nem lehet nekem sok újat mondani Jim Jarmusch zseniális Only Lovers Left Alive-ja óta, aztán mégis jól szórakoztam az új-zélandi What We Do in the Shadowson.

Azonban ez így nem pontos. Két okból sem. Az egyik, hogy az elmúlt évek tematikailag ide tartozó ifjúsági kultuszfilmjei közül egyet sem láttam, ennélfogva fogalmam sincs, hogy a magyarul Hétköznapi vámpírok címen futó mű milyen arányban-mennyiségben tartalmazott popkulturális utalásokat. Már ha egyáltalán tartalmazott ilyeneket. A másik, hogy miként Jarmusch, úgy ezek az új-zélandi srácok – Taika Waititi és Jemaine Clement – sem misztikus marhaságokról akartak filmet forgatni, inkább az érdekelte őket, hogy milyen az élet Wellingtonban, hazájuk egyébként nem éppen metropolisz jellegű fővárosában.

Nos, az élet nem mindig egyszerű Wellingtonban, vannak nehézségek, adódnak konfliktusok, de nagy szerencse, hogy nem muszáj mindent véresen komolyan venni. Annyira nem, hogy még az sem kizárt, hogy a vámpírok és a vérfarkasok hagyományos, sok évszázados, nemritkán öldöklésbe torkolló szembenállásával is lehet kezdeni valamit.

A nemrég véget ért Titanic fesztivál közönségkedvenc darabja műfajilag áldokumentumfilm, de nem úgy, mint az olyan klasszikusok, mint az Olajfalók vagy Az igazi Mao, mert ezúttal már az elejétől tudni lehet, hogy akiket látunk, nem igazi vámpírok, és akik forgatnak, nem igazi dokumentumfilmesek. Megdöbbentő, hogy ez kapásból kiderül, nemde?!

Négy vámpír él egy házban Wellingtonban, padlástól pincéig – mind férfiak, a legfiatalabb 200 éves sincs, a legöregebb már több mint 8000 –, és hiába élhetnek vígan akár az idők végezetéig, meg hiába tudnak például repülni is, van egy csomó problémájuk. Egymással és a világgal. Hogy nem hajlandó mindegyikük egyformán kivenni a részét a házimunkából, az egy dolog, ennél komolyabbak az öltözködési mizériák – nem látják magukat a tükörben –, az meg pláne, hogy mindig ugyanarra a szórakozóhelyre kell menniük, mert csak akkor léphetnek be bárhová, ha hívják őket. És eddig arról még nem is beszéltünk, hogy nemcsak a már említett vérfarkasokkal vannak konfliktusaik, de vámpírvadászok is fenekednek rájuk időnként.

A lényeg, hogy Waititi és Clement ügyesen használja ki a műfajból adódó plusz sanszokat. Ez leginkább azt jelenti, hogy miközben a többé-kevésbé fordulatos történet lazán és gördülékenyen áll össze a mozaikokból, az egyenest a kamerába beszélő szereplők kommentárjain is sokat lehet nevetni – ha nem is mindig harsányan hahotázva –, és van pár olyan pillanat is, amelyek a frászt hozták rám. De a hangsúly amúgy a mókás-kedves karaktereken van, amelyek szépen elműködgetnek, és jó tudni, hogy a barátság és a szeretet fontosabb mindennél. A korkülönbség meg, ha megvan a kémia, egyáltalán nem számít!