Ha minden más adott volna, akkor is taszít az evést körüllengő sznob, már-már (sőt: konkrétan) vallásos érzület.
Enni nem túl örömteli dolog. Nem is rossz, pláne nem kellemetlen vagy fájó, de nem öröm. Olyasmi, mint a hajvágás: nem fájdalmas, de nem is a fizikai vagy szellemi kielégülés eszköze. Időnként kénytelenek vagyunk megtenni. Egy százfokozatú élményskálán a jót enni 2 pont, a valamit enni meg 1. Ehhez képest írni egy posztot a koncra, amit hárman bekövetnek, legalább 56,2 pont. Ha az illetőnek nagy a melle, akkor 67.
Az ízlelés hosszú tanulási folyamat eredménye. Fizikailag persze a legtöbben képesek vagyunk érzékelni az ízeket (ahogy a legtöbben hallunk és látunk is), de ez alapján azt hinni, hogy értjük az ízeket olyan, mintha az Új világ szimfónia megértéséhez elég volna, hogy hallunk. A tapír is látja a homlokrakodót, amikor az rátolat az ormányára, de ettől még nincs igazán fogalma az egészről. Én gasztronómiai értelemben (is) tapír vagyok.
Érzelmileg viszonyulni emberi lényen kívül bármihez (tárgy, étel, szokás, magazin, zászló, nemzet, muskátli, íróasztal, homlokrakodó, visszacsapószelep, stb.) ostobaság. Lelkesedni még inkább. Engedd el.
Enni ízlés kérdése, az ízlés meg nem vita tárgya. Emiatt aztán valamennyi gasztronómiai indíttatású vita – figyeljük meg, ha eddig nem szúrt szemet – tisztán szemantikai. Azt még el bírjuk viselni, hogy valaki 1,5%-os tejet iszik a boltból. Azt nem bírjuk elviselni, hogy tejnek nevezi, hiszen a mi mértékadó véleményünk szerint a tej csak a tehénből frissen lecsapolt, jellemzően lefosottfű-szagú, tőgymeleg baktériumforrás. És ugyanez vég nélkül a halászlétől a vagdalton át a valódi spaghetti carbonara definiálásig, mely közismerten füstölt mangalica-tokaszalonnából készül.
