“…most nyúl az én vörös útlevelem felé az úr finom keze. Úgy veszi át, akár egy bombát, akár egy sünt, akár egy kétélű borotvát…..” Majakovszkij: Dal a szovjet útlevélről.
Úgye sokan még emlékeztek a “régi szép időkre”, amikor három évente lehetett csak túristaútra utazni “nyugatra” és személyenként 50, majd 70 USD költőpénzt igényelhettél a Magyar Nemzeti Banktól. Na, azért nem volt ilyen egyszerű! Az útlevélért a megfelelő formanyomtatványok kitöltésével a Belügyminisztérum Útlevélosztályához kellett fordulni, és 1 hónap múlva hozta meg a postás-jóesetben.
1979-ben, a svájci Bellinzónában élő, 1969-ben disszidált András barátomhoz és családjához szerettünk volna látogatni, természetesen ezt nem kellett úticélnak beírni. A nejem és a fiam megkapta az útlevelet, az enyémet elutasították. Már a beadást követően feltünt, hogy a házmesterünk, az enyhén nagyotthalló Zupcsek bácsi váratlanul becsöngetett, bejött a lakásunkba, körül nézett és megkérdezte, nem adnánk-e neki kölcsön az Operák könyvét. Nyilván egy üres lakás, a disszidálási szándékunkat jelezte volna. Természetesen fellebbeztem, kétszer is jártam az útlevélosztályon, ahol elképesztő fedőnevű személyek fogadtak. A második alkalommal kiderült, hogy apám nővére miatt történt a megtagadás. Apám nővére, Ella néni 1936-ban az Egyesül Államokba távozott, és Bostonban telepedett le. Apám, kímélve engem, sohasem említette Ella néni nevét, így azt, sem, hogy hol él, így én őt a -van e külföldön élő rokona? – rovatban nem tüntethettem fel. Ezt súlyos hibának vélték és másodszor is elutasítottak, hiába védekeztem, hogy fogalmam sem volt róla. Még egy esélyem maradt, a legfelsőbb szinten kértem meghallgatást a Podmaniczky utcában lévő egykori Legfelsőbb Belügyi Útlevél Főosztályra.
Gyermekkorom óta elkötelezett Kispest-Budapesti Honvéd SE szurkolóként, a csapat minden budapesti meccsen ott voltunk 4-6 fős baráti társaságunkkal és a a hazai – kispesti- pályán rendszeresen ugyanott ültünk.
Felber Gyuri – ő MTK szurkoló volt – barátunk kitalálta, hogy mindannyian Bélának szólítottuk egymást. Ez alól a Dózsa hívő B.A. volt egyik kivétel, őt az intellektusa elismeréséül, bibliai eredetű vezetéknevén szólítottuk, valamint A. Tamás, aki már akkor is acélosan, inkább a BVB-nak szurkolt! Megjegyzem a baráti körünk, minden nagy NB I-es meccsen ott volt, a Népstadion kettős rangadóin, a Vasas és az Újpest pályáin is. A mellettünk és közelünkben ülőket is arcról ismertük, sőt jó “szöveg” ment velük is a meccs alatt is. Az előttünk lévő kispesti “páholyban” rendszeresen ott ülő szemüveges, 40-50 év körüli úrral alakúlt ki a legjobb kapcsolatunk, szinte azonosan itéltünk meg minden, a pályán történt eseményt, a szünetekben közösen értékeltük a látottakat. Egy alkalommal még a Csepel-Honvéd meccsen is egymás mellett szurkoltunk, idegenben, Csepelen.
Aznap itéletidő volt, szél, eső, így a meccs végén felajánlotta, hogy hazavisz bennünket. Egy fekete Volga várta, sofőrrel együtt és a meccs további értékelését folytatva a kocsiban, az autórádión a kedvenc kazettáján Zalatnayt hallgatva, sorban vitte haza a “Bélákat”, ki hol lakott, engem Óbudára.
De, hogy jön ez ide?
Útlevelem ügyében eljött az végső itélet órája! 10.00.-ra kellett bemennem a harmadik, egyben utolsó fellebezést elbíráló parancsnokhoz, az említett legfelsőbb szinthez, ahol bekísértek egy szobába. A szobában a szokásos dekorációkat kiegészítette, egy a tárgyalóasztalon lévő virágváza, művirággal. Mivel porcelángyártást tanultam a technikumban, megemeltem a vázát, hogy nem “meisseni”-e. Nem az volt! A váza nehezen jött fel az asztalról, mivel egy tuchellel volt csatlakoztatva az asztalhoz. A vázában lévő virágban mikrofont helyeztek el. Itt aztán már minimálisra csökkentek az esélyeim, amikor nyílt az ajtó és az én csepeli honvédos “hazaszállítom” lépett be egy dossziéval. Hogy melyikünk lepődött meg jobban, ma sem tudom, mindenestre kinyitotta a dossziét, előbb bele – majd rám nézett és azt mondta:
-Ez, Te vagy? Na, ne! Majd kezet nyújtott és folytatta:
– Menj haza, addigra kiviszi a futár!
Megköszöntem, még váltottunk néhány szót Weimper Paripa, a Tatabányának lőtt kispesti esőfüggönyös szabadrúgás góljáról, és elköszöntünk. Búcsúzóúl végre ő is bemutatkozott. Mindannyiunkat felülmúlt, ő volt egyedül közöttünk az egyetlen és igazi Béla, rendfokozatban még behozhatatlanabb előnnyel – ezredes volt!
A tanulságot pedig vonja le Zalatnay Cini, szintén 1980-ból:
Akik pedig nálam rosszabbul jártak? Elolvashatjátok milyen világ volt akkoriban, a kiemelt szöveg alatti linkben!
http://epa.oszk.hu/02200/02201/00…
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Felber Gyuri és Tóth András barátaim emlékére!
