A magyar népléleknek több, felettébb értelmetlen, és nyugtalanító eleme van. Igazságtalanságokkal, vereségekkel, országfeldarabolásokkal, holokauszttal és gulággal cserzett szívünkben ott a régi késztetés, hogy mindenáron külső felelőst találjunk önsorsformálással, önrendelkezéssel kapcsolatos kísérleteink kudarcaiért.
A világpolitika két akkori nagyhatalma, a magyar közgondolkodásban együtt vált felelősévé az 56-os forradalom gyors, katonai értelemben vett kudarcának, és vérbefojtásának. Voltak a felbiztatók, a vérbefojtók, ezek cinkosai, és kiszolgálói. Talán különböző mértékben, de mindegyikük árulójává vált a magyar ügynek, azzal a nem csekély kontrasztbéli eltéréssel, hogy a győztes fél nem állt meg ott, és nem elégedett meg azzal, hogy térfelén sikerült megállítania az ingát; győzelmét véres bosszú követte.
A nagy kérdés azonban az, hogy valóban vesztes forradalom volt-e 1956, vagy sem? Egyáltalán, kell-e, szükséges-e a forradalmakat a jelenükben elért sikerük, vagy kudarcuk alapján megítélni? Vajon nem sokkal ésszerűbb-e az, ha a hatásaik tükrében vizsgáljuk őket?
Fontos továbbá megrágni azt is, hogy kellett-e egyáltalán bárkit is biztatni, buzdítani nyugatról? Nem volt már eleve a Sztálinizmus által meggyötört magyar társadalomban akkora feszültség, hogy az fegyveres harcokhoz vezessen?
A lehetséges választ jól szemlélteti, hogy a magyar értelmiséget, azon belül is a Nagy Imréhez közel álló köröket – beleértve Nagy Imrét – mennyire felkészületlenül érte a forradalom. A széles tömegek, a rendszer legfőbb támaszaként elkönyvelt munkásság és parasztság már nem elégedett meg a Nagy-féle, “új szakaszra”keresztelt rendszer-liberalizálási kísérlettel. A rendszer teljes bukását akarták. A “Ruszkik haza” jelszó falfirkák formájában már közvetlenül Sztálin halála után megjelent Budapest utcáin. A forradalom elkerülhetetlen volt. Szükségszerű következménye mindannak, amely a világháborút követő kommunista hatalomátvétel kezdetével lepte, és uralta el Magyarországot.
Az elkerülhetetlen, kíméletlenségükben a kíméletlenségekre választ adó események a Magyar Népköztársaságnak nevezett túlnyomásos tartály szelepjeként funkcionáltak. Szinte irreleváns, hogy forradalmunknak voltak-e bátorítói vagy sem. A történelmi törvényszerűségek folytán, annak leverése is elkerülhetetlen volt.
Ebből azonban következik néhány, szintén törvényszerűségekre épülő tanulság:
Akármilyen elnyomó rendszer is kerül hatalomra, és akármilyen brutalitással is lép fel polgárai ellenében, annak veszte cselekményeibe, annak fájdalmas következményeibe van kódolva. Nem feltétlenül a forradalom az egyedüli válasz mindennemű elnyomásra. Ami szinte biztosan látszik az az, hogy a következmények, törvényszerűen követik a gaztetteket. A változó csupán az idő, és az elnyomó rend színe.
Ezért akármilyen önfeledten is dagonyázik a hatalom saját piszkában, akármilyen sértetlennek is gondolja rendszerét, pozícióit: önnön végzete uralmának gyalázatában gyökeredzik.
