Nem vagyok sűrű koncertjáró ember (tisztázzuk a biztonság kedvéért, könnyűzenei koncertről van szó), de most éppen onnan jöttem haza, és hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen élmény is az, amit egy koncerten keresek/várok. Arra jutottam, hogy többféle ok is van. Egyrészt vannak olyan együttesek, akiket azért nézek meg élőben, mert erős a nosztalgiafaktor. Jó újra átélni azokat az emlékeket, amik az adott zenéhez kötődnek. Vannak olyan együttesek, akiknek a zenéjével kiélhetem a bennem szunnyadó vad érzelmeket, és a koncertjüket hallgatva (táncolva), kitörhet belőlem szabadon. És végül vannak azok, akiknek a zenéje a lelkemhez szól.
Az az igazság, hogy nem tartozom a zenei hallással megáldott emberek közé, mondhatni botfülem van, ezért a zenei fogalmak, amik másoknak sokat jelentenek egy zene hallgatásánál számomra idegen szavak, amiknek jelentését megtanultam ének-zene órákon, de soha nem fogom meghallani, hogy például egy gitárjáték egynél több akkordból áll-e, vagy az, hogy éppen négy negyedben játszanak-e a zenészek, vagy két negyedben. Pusztán abban élem meg a zenét, hogy átúszik-e a lelkemen, vagy visszapattan.
A fentiekhez hozzátartozik, hogy elég sokféle zenét hallgatok. Írtam már a Miles Davis-hez kötődő emlékeimről, vagy Bob Dylanről, de írhattam volna magyar népzenét, metált, vagy SKA-t is. Ma arra kellett rájönnöm, hogy Kenderesi Gabi hangja az, amit bárhol hallok meg, egyenesen a szívembe talál, ott forog, és nem hagy nyugodni, rezegteti a bennem élőt és harmóniába rendezi.
A koncerten olyan gondolatroham szakadt rám, amit akkor szoktam érezni, amikor elmegyek sportolni, és egymás után jönnek a jobbnál jobb ötletek és feladatok, a megoldásokkal együtt. Régóta tervezek egy olyan blogot, hogy “meg nem írt levelek”. Ezek azok az írások lennének, amiket a fejemben százszor megírtam már különböző személyeknek, vagy hivataloknak, de mivel egy elég introvertált ember vagyok, ezek persze soha nem lettek lejegyezve, nyílván ezért is a “meg nem írt levelek” fiókban ülnek a fejemben. A mai másfél órás koncerten nagyjából húsz-harminc levelet írtam meg, leginkább azzal a témával, hogy megköszönjem barátaimnak, hogy vannak nekem és hálát adjak az Istennek, hogy nem kell Robinson módjára élnem egy olyan digitális szigeten, amit most oly nagy lendülettel építenek fel az emberek maguk köré, és közben azzal ámítják magukat, hogy nem magányosak. Ugyanis azt tapasztalom, hogy a jelen megélése annyira messzire kerül az egyéntől (és ezen az internetre kapcsolt digitális eszközeink csak tovább rontanak), hogy észre sem veszik maguk körül, azt a falat, amit szép lassan felhúznak.
Szóval akihez eljut ez a digitális palackposta ez úton szeretném megköszönni a jóságát, és áradjon a szeretet, mert most nagy szükségünk van rá. A lelkünknek és a testünknek egyaránt.