Ez nem azt jelenti, hogy a Sparks a kedvenc együttesem, csak őket írom meg elsőként. Ja, merthogy ez egy sorozat. Lenne.
Ez nem azt jelenti, hogy a Sparks a kedvenc együttesem, csak őket írom meg elsőként. Ja, merthogy ez egy sorozat. Lenne.
Bevezető
Egyrészt fogalmam sincs, mi a kedvenc együttesem, kb. húsz éve nincs már ilyenem. Másrészt az a válasz, hogy van száz kedvenc együttesem, akkor még nagyképűségnek hatott volna, vagy legalábbis a szociális élet teljes hiányát feltételezte, ma viszont már pont az a szokatlanabb a környezetemben, ha valakinek egy kedvence van.
Az viszont biztos, hogy bár szeretek sok mai zenekart, szívesen írok új lemezekről, azért az igazi kedvenceim már évtizedek óta a pályán vannak, vagy már rég le is jöttek róla. Róluk pedig már általában csak akkor van alkalom írni, ha előjönnek egy, a régi remekműveket csak nyomokban idéző lemezzel, vagy épp meghalnak.
A Sparks tegnapi felbukkanása adta az ötletet, hogy írjak róluk külön. Fogalmam sincs, ki van a top százban és ki nincs, de ha nem adom fel és nem unom meg idő előtt a sorozatot, pár hónapon belül kiderül, én is kíváncsi vagyok.
Kik ezek?
Mondjuk a Sparks helye biztos – hogy mást ne mondjak, abban a nyolc év fél évben, amióta a Last.fm profilom létezik, őket hallgattam a legtöbbször. Pedig annyira nem is régi kedvenc: ha jól emlékszem, 2003-ban szereztem be az első lemezt tőlük, miközben van olyan zenekar, amit már jó 25 éve imádok.
A Sparksról a lényeget már összefoglaltam tegnap: “a két Mael fivér (a színpadias magas hangon éneklő Russell és a Hitler-bajszos billentyűs, Ron) négy évtized alatt nagyon szép karriert futott be. Amerikai létükre a londoni glamrockvilág egyik legjobb zenekaraként robbantak be, a Kimono My House című 1974-es lemezük azóta is nagy klasszikus, és példát mutatott egyebek között a Queennek is.
Utána az elsők között haraptak rá az elektrodiszkóra és Giorgio Moroderre, majd a nyolcvanas években utolérte őket is az új hullám, és bár az évtized végére kicsit elfáradtak, sikerült egy bravúros szintipop lemezzel és egy kontinentális slágerrel (When Do I Get To Sing My Way) visszatérniük. Az ezredforduló után pedig egy nagyzenekaros/poperás kanyarral újra sikerült váltaniuk, legutóbb pedig egy Ingmar Bergmannról szóló operával jelentkeztek.”
Miért?
Ha van a szó szoros értelmében szórakoztató zenekar, a Sparks feltétlenül az. Eleve egy rakás geget építenek a két karakter – a mozgékony, exhibicionista Russell és a hangszere mögött fegyelmezetten ülő Ron – közötti kontrasztra, és soha egy pillanatig sem veszik komolyan magukat. A szövegek ugyancsak szellemesek és okosak, a lemezborítók meg egytől egyig viccesek.
Az sem akármi, ahogy folyamatosan meg tudtak újulni, és nemcsak a radikális váltásra gondolok, amikor 1978-ban hirtelen elhagyták a hagyományos hangzást, és váltottak a szintidiszkóra, hanem folyamatosan képesek voltak úgy váltani, hogy közben a zene hamisítatlan Sparks maradt. És még hatvan fölött is frissek tudtak maradni, nem pedig saját maguk öregkori karikatúrái.
És hát itt van az, hogy Ron Mael, a fő zeneszerző egy géniusz minimum. A Sparksban mindig is keveredtek a pop/rock és a musical/kabaré/opera elemei, a kliséket negyven éve kerülik, olyannyira, hogy sokakat idegesíthet is Russell fejhangja és a kiszámíthatatlanul öntörvényű dallamvilág, de az legyen az ő bajuk. A másik oldalon ott egy sereg híres a rajongó, Morrisseytől a Faith No More-on át a KFT-ig.
Három érv
This Town Ain’t Big Enough for Both of Us (1974)
Nem pont ez a kedvencem ebből az időszakból, de megkerülhetetlen, a glamrockos Sparks csúcsa és a zenekar legismertebb száma. Pedig elég sok hasonló színvonalú és stílusú daluk volt még abban az időben, érdemes a Kimono My House lemez mellett a Propaganda címűt is meghallgatni, én azt még talán jobban is szeretem.
Beat The Clock (1979)
Itt már belép a sztoriba az akkor a csúcson lévő Giorgio Moroder, akire igen hamar lecsap a kreatív válságban lévő Sparks, és sikerül újra felkerülni a slágerlistákra is ezzel a frenetikus elektrodiszkó-őrülettel.
I Married Myself (2002)
Ne tévesszen meg senkit, hogy a Sparks semmit sem vesz komolyan, mert közben csodálatos érzékük van a Mael fivéreknek a melodrámához. Hisz miről szól ez a szám? A magányról, de olyan viccesen, elegánsan és szépen tálalva, hogy ebbe nagyon kevesen gondolnak bele.