A Fidesz végnapjai 2.

A veszprémi fülkepofon után még mindig a Fidesz a legérdekesebb, de persze az ellenzékre is muszáj vetni néhány alapos pillantást. Az esti gyorsreakció után írtam egy nagyelemzést is.

Kezdeném az ellenzékkel. Azt szerintem a komplett baloldal – vagy mi a bánat – tudja, hogy ezt a választást nem ők nyerték meg. Nincs ezzel semmi baj, a legtöbbször a protesztszavazók döntenek, az emberek többségének preferenciái nem programokon múlnak, hanem rokon- és ellenszenveken, azon, hogy elegük van-e a gusztustalankodó arcokból és cselekedeteiből. Ezt is tudni kell kihasználni. Látszik egyébként a matematikán – amit a kolléga ebben az elemzésben ügyesen összeszedett –: a független, de köztudottan demoellenzéki Kész Zoltán épp annyi szavazatot kapott, mint elbukott elődje tavaly tavaszzal, a fideszes Némedi Lajos viszont több mint tízezerrel kevesebbet. Ebből is kitűnik: a felmérésekben is markánsan megmutatkozó lemorzsolódás nemcsak hogy van, de sokkal durvább annál, amit gondoltunk.

Visszalépnék a balos ellenzékhez. Az MSZP, a DK, az Együtt és a PM – a liberálisokkal hadd ne foglalkozzam, és egyelőre Bokros Lajosékat és a Dekát is mellőzném, bár ki tudja, mi jön később – mocskosul nehéz helyzetben lenne, ha most vasárnap rendeznék a soron következő általános parlamenti választásokat. A rendszer sajátossága, hogy összefogásra van szükség, ebben új nincsen, de Kész sikeréhez az is kellett pluszban, hogy támogatói kissé háttérbe húzódjanak, ne nagyon mutogassák a pofázmányukat és a kötődéseiket. Erre országos stratégiát nem lehet építeni. Száz függetlennel nem lehet nyerni. Hogy mivel lehet, azt kellene megtalálniuk a soron következő években. Török Gábor azt vetette fel gyorselemzésében, hogy egy új párt is színre léphet a győző mögött. Ilyen messzire ilyen hirtelen én nem merészkednék, de épp az a lényeg, hogy elvben van idő. Más kérdés, idejük ugyanúgy van másoknak is.

Például Orbán Viktornak. Na ami őt illeti, törheti azt a kis buksi fejét éjt nappallá téve.

Határozottan azt gondolom: ha a Fidesz nem hajt végre nagyobb fordulatot, vége neki.

Írtam már erről december elején. Sokan vitatták, amiket írtam, de most lett tényleg nyilvánvaló, hogy a politikai út, ami mellett a párt a 2002-es vesztes választások után döntött, arra ugyan jó volt, hogy az ellenzéket szétcincálja – ez sem ment volna Gyurcsány Ferenc nélkül, mindenben ő a hibás! –, ám ahhoz kevés, hogy a többség bizalmát megtartsa. Az egyharmad nem elég a kétharmadhoz. Különösen érvényes ez arra, amit kormányzati pozícióban műveltek, még inkább arra, amibe a második – most szétfoszlott – kétharmad után süllyedtek. Az arrogancia, a pofátlanság, az elvtelenség, a sunyiság, a hitetlenség, a cinizmus, az összes többi – itt ti bizonyára még sok kemény jelzőt fel fogtok sorolni – előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését.

Ilyeneket állítottam egyebek közt decemberben:

Minden politikust és minden pártot utolér a sorsa, nemigen lehet megúszni. A rendszerváltó erők szinte mindegyike elpusztult már Magyarországon, mert képtelen volt fogni az új adást. Bukott az MDF és az SZDSZ, az FKGP és a KDNP, eltűnt a MIÉP, összeomlott az MSZP. A Fideszt az egyember-centrikussága tartotta össze, és az is fogja tönkretenni. Ahhoz, hogy egy politikai erő friss maradjon, értse a világot, reagálni tudjon arra, ami történik, mozgásban kell lennie. Ám a kontraszelekció gyilkol.

A Fidesz a választott út végéhez érkezett. Ebből a politikából nem lehet többet kihozni, ebbe csak belebukni lehet, ez Veszprém üzenete. Hogy mit is üzentek a választók pontosan?

Azt üzenték, Fidesz, hogy menj a picsába!

Belebukni ráadásul hatalmasat lehet. Hiszen az is evidenció – pl. Tölgyessy Péter sem győzte ismételgetni annak idején –, hogy amikor Orbánék átalakították a választási rendszert, azt nem a saját általános, hanem a saját 2014-es érdekeikhez igazították. Az volt a cél, hogy maradjon a kétharmad. Csakhogy az új szisztéma nem a Fidesznek kedvez eleve, hanem a mindenkori erősnek. Az a kisebbik része, hogy tegnap az alacsony részvétel miatt nem lett volna érvényes a választás egyfelől, és ha mégis elegen mentek volna el, ugyanilyen arányok mellett sem nyert volna – ha kétkörös maradt volna a választás – Kész Zoltán az első fordulóban. A nagyobbik része, hogy mivel a rendszer torzít – mennyi támogató is kellett a kétharmadhoz tavaly? negyven százalék? –, ezért aki meggyengül, az akkorát gyengülhet, mintha soha nem lett volna erős. Ha az ellenzék kitalál valamit, és ideje jöttén viszi a körzetek nagy részét, ugyanúgy megcsinálhatja a kétharmadát, ahogy a Fidesz megcsinálta.

Mi lehet ebből? Hát pl. az, hogy semmi sincs kőbe vésve, amiről az elmúlt öt évben azt gondoltuk, gondoltátok, hogy soha többé nem lehet változtatni rajta. Egyetlen árva törvény sem. Persze, ha nem korrigálnak a választási jogszabályokon a másik irányba ezután.

Nem volt nagy kunszt eddig lekicsinyelni a felmérések eredményeit, úgy érezni, azt hajtogatni, hogy mindegy, mi van az utcán, meg hogy pattog az ellenzék, azért a Fidesz pártja kemény. A hír az, hogy nem kemény. Puha. Még egy igazán erős ember és egy őrületesen vagány kampány sem kellett hozzá, hogy legyőzzék. Már az őszi netadós mozgalmak idején bebizonyosodott, hogy mindent nem lehet. Erre tett rá a fülkepofon még egy brutális lapáttal.

De tényleg azt jelenti-e ez, hogy a Fidesz végnapjai zajlanak a szemünk előtt? Első ránézésre ja. Ez a párt akkora monstrum lett, és olyan erővel állította magát – nem mellesleg az országot is, sajnos – egy tökéletesen idióta és sehova sem vezető pályára, hogy isten legyen a talpán, aki képes azokra a híres érdemi korrekciókra. Arra a száznyolcvan fokos fordulatra.

Ami van, abból az embereknek elegük van. Most látszik végérvényesen, hogy nemcsak a lesajnált és körberöhögött demokratáknak, de a Fidesz korábbi odaadó híveinek is. Az a tábor – ami szívesen beállt az egy zászló alá, amikor arról volt szó, hogy a szocik és a magyarliberálisok menjenek a picsába – közel sem az a homogén és segghülye massza, ahogy azt nemcsak az ellenoldaliak, hanem a Habony Árpádok és G. Fodor Gáborok is gondolták. Abban a táborban is vannak szép számmal, akik összetettebbnek, színesebbnek és izgalmasabbnak látják a világot, és nem hisznek el mindent a köztelevízió ostoba és otromba híradójának. Még tán Orbán Viktornak sem. A Fidesz az elfordulás, az undor, a gyűlölet miatt vesztett. Azért, mert akik bírták korábban, immár azok sem tartják vállalhatónak azt, amit művel.

A kérdés az a jobboldalon, hogy ez leesik-e, hogy ebből képesek-e levonni és megfontolni a megfelelő tanulságokat. Ez nagy részben Orbán Viktoron múlik, pillanatra se higgyétek, hogy elhanyagolható a személyiség szerepe a történelemben. Navracsics Tibor azt mondta, új stratégia kell, Orbán azt, hogy nem ülhetnek a babérokon.

Ez sok mindent jelenthet, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Orbán annyi 180 fokos fordulatot hajtott már végre sikeresen, hogy egy újabb meg se kottyanhat neki. Korántsem biztos, hogy a 80-as évek végének és a 90-es évek elejének ultraliberalizmusától a jobboldal elfoglalásán át a putyinizmushoz vezető útnak nyílegyenesnek kell lennie. Lehet még kanyarodni, indulni bármerre. Én minimum három forgatókönyvet elképzelhetőnek tartok.

1. Mennek tovább, még keményebben, még határozottabban menetelnek az illiberalizmus felé, ütnek jobbra, csapnak balra, aztán tényleg úgy nekimennek a falnak, hogy hanyattesnek, és soha többet nem kelnek fel. (Ez a legvalószínűbb.)
2. Megpróbálnak kikeveredni, kihátrálni az agresszió és a gyűlöltség zsákutcájából, tartalmat adni kiüresedett szlogeneknek, újakat találni, ismét megszerettetni magukat a nagymamákkal, a polgárokkal – azokkal, akik polgárok szeretnének lenni –, a totálisan elvesztett fiatalokkal. Ehhez fel is kellene frissülniük, kidobni vállalhatatlan embereket (Habony Gucci Árpádot elsősorban, Rogán Antalt másodjára, a névsor folytatható), visszahozni régieket, behúzni újabbakat, rengeteget, magukhoz édesgetni a lenézett konzervatív értelmiséget (melynek hősei egyébre sem vágynak), kibékülni Lajossal stb. (Ez a legnehezebb, de nem lehetetlen.)
3. Megpróbálják megpuccsolni Orbán Viktort. Az ilyen Lázár Jánosok és hasonlók. Eleget harcolt a tábornok úr, csaknem harminc év a frontvonalban sok, menjen nyugdíjba, majd mi, ifjútörökök, tudjuk, hogyan kell. (Ezt nem hiszem, nincs még itt az ideje.)

Ezek. Nyilván vannak más lehetőségek is, és én továbbra sem tudom, hogy azok a bizonyos végnapok milyen hosszan fognak elhúzódni. Majd kiderül. Egyvalami azonban biztos lett – mondjuk eddig is az volt, még ha sokan nem is hittétek –: a Fidesz nem örök és nem legyőzhetetlen. Ennyi egyelőre elég tanulságnak.

(A végén vettem észre, hogy a Jobbikról és az LMP-ről nem is írtam. Igaz, nem is kell most.)