A szüleim tudományos kutatók és a munkájuk miatt gyerekkoromban többször laktunk hosszabb-rövidebb ideig Amerikában. Húsz éve költöztünk vissza Magyarországra az egyik ilyen kiküldetésből. A kólát a repülőn tettem el 1993. július 16-án, ahol az ebéd mellé járt. Tegnap megittam.
A szüleim tudományos kutatók és a munkájuk miatt gyerekkoromban többször laktunk hosszabb-rövidebb ideig Amerikában. Húsz éve költöztünk vissza Magyarországra az egyik ilyen kiküldetésből. A kólát a repülőn tettem el 1993. július 16-án, ahol az ebéd mellé járt. Tegnap megittam.
Eredetileg semmi tervem nem volt vele. Szomorú voltam, hogy elköltözünk Amerikából, mert nagyon megszerettem. Ez volt az egyik első hosszú repülőút, amire emlékszem, és ami felnőttként az unalom purgatóriuma, az 12 évesen csodálatos mikrovilág. Mozi, színes ceruzák, odalent az Atlanti-óceán, jéghegyek, egyadagos cukor, egyadagos tejszín, egyadagos kóla. Eltettem egy kiskanalat meg ezt a kólát. A legerősebb kép, ami arról a napról megmaradt, a budapesti gyorsforgalmi út volt a reptérről, húsz éve délután, szürke, széteső, lehangoló vidék, Amerika után minden kicsi és szűk, akkor fogadtam meg, hogy ehhez, ha tehetem, nem sok közöm lesz az életben.
A kólát meg akartam inni otthon, aztán sose ittam meg. A szekrényemben volt évekig, aztán jött velem, amikor 18 évesen elköltöztem otthonról, aztán az évek során még nyolcszor, egyre kevesebb cuccal, aztán én már nem 12 voltam, hanem 32, és tegnap kinyitottam és megittam.
Elképesztően finom volt. A frissen vásárolt kontrollkólához képest világosabb barna, homályos folyadék, de az íze kristálytiszta, cukros, citrusos, friss, semmi nyoma benne a modern kólát édesítő fruktóz-glükózszirup fojtogató keserédességének. Vettünk mellé lengyel import, a címke szerint még cukorral készülő kólát, és a nálam sokkal több ízt érző Natália – aki azóta nem iszik kólát, hogy cukor helyett már Magyarországon is fruktóz-glükózsziruppal készül – is végigkóstolta őket:
A lengyel cukros és a magyar fruktóz-glükózszirupos kóla között annyira kevés ízbeli különbség érezhető, hogy vagy a cukor mellé egy kevés szacharint is kevernek, hogy semmiképpen ne legyen jó íze, vagy csak hőmérsékletkülönbség volt a két ital között, és valójában a cukrosnak jelzett sem cukros már.
A 20 éves kóla viszont az az ital, amire gyerekkoromból emlékszem. Kicsit citromos, savanykás, finom.
Szóval őrült finom volt. Ilyen íze volt a dolgoknak, mielőtt mindent elöntött a kukoricalobbi mételye. Állítólag a cukornádban gazdag latin-amerikai országban a mai napig ilyen finom a kóla. Emlékeznem kéne, mert két éve voltam Argentínában és ittam kólát, de nem emlékszem.
Nehéz ezt kibogozni persze. Olyan volt ez a kóla, mint a The Suburbs az Arcade Fire-től. Hol a határ a citrusos, tiszta, cukros íz, és a pillanatnyi éles felismerés között, hogy ez volt az utolsó íz a gyerekkoromból, ami nem csak emlék, és az életem ismeretlen arányú, de biztosan nem jelentéktelen része már elmúlt.
De hogy ne legyen ilyen szomorú a vége, itt egy nagyon vicces kép rólam, az öcsémről és az apámról, amit két héttel azelőtt készített az anyám, hogy hozzám került a kóla:
Tök hülye fejet vágunk!
Gif: Vas Gergő