Sosem foglalkoztam a köszönés tudományos és társadalmi hátterével, most sem néztem utána, úgyhogy megpróbálom az egészet, na jó, néhány kis falatkáját kitalálni. Még az is lehet, hogy érdekes lesz, de azért erre a feltételezésre nem építeném az alábbi pár sor elolvasását, úgyhogy csak bátraknak:
A lényeg, hogy nem szeretek köszönni, mert a köszönéssel csak a baj van. Mindenféle hülye funkciókat társítunk hozzá, embertársainkat megítéljük köszönésük (vagy annak hiánya) alapján, férfiak még a troli kapaszkodóján, az iroda ajtaján és más egyéb helyeken összegyűjtött mikroorganizmusokat és élettelen koszokat is kicserélik egymással a köszönés részeként történő nem mindegy, hogy milyen erejű kézfogás során.
Én például mindenképpen rossz ember vagyok, mert nem tudok köszönni. Egyszerűen nem megy. Nem tudom, hogy mikor jó napot, és mikor helló, főleg Magyarországon, ahol még a válladra csapott tegez is magáz. Akinek rosszul köszönsz, pedig a hátad mögött gyaláz. És egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért a mindig éber, mindenkit észrevevő, minden helyzetet jól kezelő emberek diktálják a szabályokat. Engem nem zavar, ha nem köszönsz rám akkor, amikor egyébként is mennél tovább intézni ügyes-bajos dolgaidat, hiszen az egésznek semmi értelme.
Van még olyan is, hogy egymást kevésbé ismerő, vélhetően egy dologra várakozó emberek köszönnek egymásnak, vagy nem. Az a feszültség, ami ilyen esetekben érezhető, szörnyű. Köszönsz. Csend, esetleg visszaköszön az ötből három. Vagy te vagy az ötből az egyik. Ha jónapottal köszönt a köszönő, akkor mondjuk lesz egy darab heló, egy db hmhmmmh, és egy példány a jónapotból is mondjuk. És aztán végre megérkezik egy ismerős, akivel lehet dumálni (aminek ő vagy örül, vagy nem). Az az első köszönés teljesen felesleges volt. Mert mit jelent? Azt, hogy tudomásul vettem, hogy ott vagy, kifejeztem tiszteletemet azzal, hogy verbálisan nyugtáztam a jelenléted? Mi szükség van erre, enélkül nem tudnánk eldönteni, hogy ki a domináns balfasz antiszoc a környéken? Egyébként megjegyezném, hogy Adele is eléggé tapló, mert csak 1 perc 20 másodperc után köszön.
Sőt, ha belegondolsz, igazából az összes köszönés teljesen hiábavaló. Vegyük például a jó napotot. Ha nem kívánsz jó napot, akkor eleve rosszat kívánsz? Balul sül el a nap, ha elmarad a köszönés? És mégis mi a halált jelent az, hogy heló meg az, hogy szia? Ha valakit lelkesen fogadsz, mosollyal, kedvesen szólítod meg, akkor mi szükség van bármiféle üdvözlésre? Ha meg az összes interakció kimerül egy köszönésben, akkor az egész nem csak megjátszás, kényszeres szájjártatás?
Az elköszönésnél hülyébb dolog meg főleg nincs. A legszebb kifejeződése annak, hogy az emberek mennyire álszentek. Az elköszönésen keresztül látható leginkább a köszönés kettős természete és sekélyes funkciója. Amennyiben valamiféle valódi, tartalmas társas aktust követ, akkor bőven elég lenne egy örülök, hogy találkoztunk (és tényleg örülök!), semmi jelentősége a viszlátnak, anélkül is tudjuk, hogy mára ennyi volt. Amikor pedig csak muszájból köszönünk, az igazán szomorú: magasról teszek rád, de azért szia, csak mert így szokás. Speciális esete ennek a mennem kell, szia. Nem, nem kell menned sehová, csak unod már a fejem. Hát ez azért tényleg szánalmas, és kristálytiszta példája annak, hogy végighazudjuk az életünket, de ez már egy másik írás lenne. A soha viszont látásra, mi?