Tóth Sándort és a borait még a 90-es évek második felében ismertem meg, a pincéje a legmenőbbek közé tartozott akkor. Belekerült a borász a Boremberekbe is, amit 2002-ben írtunk Kovács András Istvánnal. Aztán apránként elromlott, szétcsúszott valami.
Tóth Sándort és a borait még a 90-es évek második felében ismertem meg, a pincéje a legmenőbbek közé tartozott akkor. Belekerült a borász a Boremberekbe is, amit 2002-ben írtunk Kovács András Istvánnal. Aztán apránként elromlott, szétcsúszott valami.
Nem tudom, hogy történt. A borok nem lettek rosszabbak – utoljára itt írtam róluk –, ráadásul a kézműves-természethű dolgokat feldobó trendeknek is a birtok malmára kellett volna hajtaniuk a vizet. Nem sokan készítenek a mai Magyarországon fehérborokat, amelyek nem játékosak és könnyedek, hanem markánsak és tartalmasak, és nem egy-két éven belül kell meginni őket, hanem hosszan-hosszan érlelhetők. Az ezredforduló óta új sztárok sora tűnt fel és gyűjtött maga köré áhítatos rajongótábort a műfajban, Tóthék azonban ebből a körből is kimaradtak.
A csopaki Jásdi István hívott fel valamikor a múlt héten, hogy hallottam-e, hogy hol tart a sztori. Nem hallottam. Elmesélte. Aztán később meg is írta.
A monostorapáti Áldozó-hegy északi oldalán erdők között kanyarog az út a szőlőkhöz. A jégtől óvó kereszt alatt áll a klasszicista borház. Ahogyan a világ híres szőlőbirtokain máshol is.
Tóth Sándor először az ásványokat, aztán a birtokon talált római pénzeket, vereteket rakja sorba. Magnézium, vasoxid, vulkáni rétegek. Az érmék tanúsága szerint az I. századi Domitianustól Diocletianusig, Marcus Aureliuson keresztül Probusig. Pannonia Provincia létének 3 évszázadában művelték a monostorapáti hegyen a szőlőt a rómaiak. A Goriziából idetelepült Scheller nagyszülők több mint 100 éve fogtak itt a szőlő művelésébe. A kommunizmus 40 esztendős kényszerszünetét követően az első adandó időkben a magas szinten képzett borász újratelepítette a visszavásárolt 20 hektáros nagyszülői birtokot. A 150 éves klasszicista borház mellett jól átgondolt, a teljes termést befogadó présházat, hordós és acéltartályos pincét épített. Különlegesség a számítógép vezérelt, a szőlő taposását utánzó francia berendezés. Az almasavat 17 fokon hagyja lebomlani, aztán lehűti a pincét. Olyan bort akart mindig készíteni, amilyennek a családi elbeszélések alapján a régiekét gondolta. Tudatosan telepített Chardonnayt, amit ő a régi elnevezéssel Kereklevelűnek hív, Zöld Veltelinit, Olaszrizlinget. Tudatosan és természetesen dolgozott a szőlőben, a pincében is.
Tízegynéhány éve egy kullancscsípés szövődményeként Lyme-kórt kapott. Nehezen mozog, közlekedni csak Virág lányával tud.
Hatalmas teher a birtok így betegen.
Idén már nem szüreteltek. Most nehéz döntéssel bérbe adnák.
Az asztalon egy pohár Kereklevelű. Ismerem Sándor borait, mindig irigykedtem összetett zamataikra, olajos textúrájukra, de hát ez egy 2007-ből való fehérbor!
Oxidációnak, fáradtságnak pedig nyoma sincs. Majd kiugrik a pohárból. Nagyon nem lep meg. Híresen jól érlelhetőek a Scheller-borok. Jobban mint az én csopaki boraim, jobban, mint a legjobb tokaji száraz borok, jobban, mint a világon legszebben öregedőknek tartott somlóiak.
Lemegyünk Virággal a tiszta, modern pincébe, ahol 70 hektós tartályokban 2007-es, 2003-as tételek érnek. Nem nagyon hiszem, hogy ezek a 7-11 éves fehérborok mind élvezhetőek lennének, de azért kóstolunk.
Élő, összetett és olajos a 2007-es Olaszrizling, ami engem mindenütt a leginkább érdekel. Kifejezetten üde az almasavas erjedés széndioxidját még mindig őrző Zöld Veltelini ugyanebből az évjáratból. Üde, összetett és hosszú ízű. A 2003-as Főbor édes. Édes, komplex és hatalmas. Virág, aki velem ellentétben diplomás borász, derűsen szemléli a megrázkódtatásomat. Ő a végére azért az ugyanebből az évjáratból származó száraz Főbort hagyta. Ez lassabban nyílik, de mire visszaérünk a szobába, csodásan illatozik, és miután az édesség nem fedi, még izgalmasabb, mint előbbi édes változata. Nincsenek bombasztikus kommentek, hagyják a borokat beszélni.
Miért kell idegen kézre adni az ország egyik legnagyobb hagyományú, legszebb és leginkább autentikus birtokát, ha a pincében a világ legjobbjaihoz mérhető borok pihennek?
Előjön belőlem a gazdasági profi. Ezek a borok legszerényebb számítások szerint is 3-10 ezer forintot érnek palackonként a polcon. Nagyon nyomott nagykereskedelmi áron 1500-3000 Forintot. Én is ilyeneket innék a karácsonyi vacsorához. Osztok, szorzok. Ilyen árbevétel reményében nem jelenthet gondot a palackozás kétszáz forintja, de még az ültetvények újratelepítése sem.
Virág és Sándor mosolyognak. Két éve nem adtak el bort. Nincsen pénz a palackozásra sem. Amikor volt, akkor sem kaptak soha többet hatszáznál. A borkereskedőket a bor nem nagyon érdekli. A vicces címkéket szeretik.
Tóthéknak az elmúlt években lassan elment a kedvük attól, hogy marketingkampányt szervezzenek, tréfás címkéket tervezzenek, kereskedőket győzködjenek evidenciákról. Beérik annyival, hogy még mindig van néhány borértő, aki pontosan tudja, hogy mit jelent a Scheller név a magyar borászat számára.
Tóth Sándor és Tóth Virág, a nagy hagyományú Scheller birtok megérdemelné, hogy ebből a méltatlan helyzetből kikerülhessenek! Nincs még ötletem a megoldásra.
Hazaérve e-mail-jeim között találom az év borásza díj idei jelöltjeinek a névsorát.
Ez így együtt tényleg vicces. Vicces és szomorú.
Én nem igazán tudok mit hozzátenni ehhez. Ritkán van olyan, hogy a jégkorong, a politika vagy a bor jelenségei előtt tökéletesen értetlenül és leesett állal állok, de ez egy ilyen történet. Úgy is, hogy tisztában vagyok vele, divatok, nevek, teljesítmények jönnek-mennek, és hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem, szóval, megvan az összes többi iderángatható közhely is.
Aztán mégis: fogalmam sincs, hogy mi a tanulság. Furcsa egy hely ez az élet!