Éppen elég korán hazaértünk tegnap este ahhoz, hogy ránézzünk a tűzijáték-közvetítésre a televízióban. Színes volt, és párosítottak hozzá verseket, intelmeket és zenét nemkülönben.
Több mint tíz éve nem láttam ilyet élőben a helyszínen – utoljára az első Fidesz-ciklusban, amikor szintén a Dunáról lőtte fel a rakéták nagy részét Orbán Viktor, menő volt –, és tévében sem nagyon. Pedig volt idő, a nyolcvanas évek végén, amikor már délután elfoglaltuk a helyünket a Margit híd közelében, és zöld címkés Holstennel a kezünkben vártuk órákon át, hogy elkezdődjön a műsor.
Na mindegy, nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy néztem, nézegettem este a közvetítést, egymás után szólaltak meg az indulók és az egyéb komolyzenei slágerek, és egyszer csak eszembe jutott: miért ezek vannak mindig? Miért teszünk úgy, mintha a 20. század egésze vagy a 21. század eddigi része meg sem történt volna? Oké, hogy Szent István nem ma alapította az államot – hanem jó régen –, viszont ha a rakétafellövés tekintetétben alkalmazzuk a legkorszerűbb technikákat, ugyanezt megtehetnénk a kísérőjelenségek vonatkozásában is.
Beethoven és az Örömóda óta felnőtt és eltűnt már néhány nemzedék és zenei stílus, nem egy közülük maradandó alkotásokat produkált, komoly eszmei mondanivalókkal. Nem mondom, hogy feltétlen be kellene válogatni a Piramis együttestől a Ha volna két életemet, a P. Mobiltól a Kétforintos dalt vagy a Kispál és a Borztól a Húsrágó hídverőt, de – hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem – az István, a király például már nagyon adná magát, nem?
Ti mit gondoltok erről?
Update: Haha, ezzel a poszttal rendesen lyukra futottam, itt van egy cikk arról, hogy mik szóltak szimfonikusan, caramelestül, hiperkarmástul. Köszönöm a kommentezőknek a linket, és az egész emberiségtől elnézést kérek!
Fotó: Kovács Attila/MTI