Személyes történet
Tegnap múlt 96 éve, hogy Dr Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd aláírta Versailles-ban a trianoni békeszerződést. Magyarország határait átrajzolták, soha nem gyógyuló sebet ejtve egy nemzet lelkén, olyan traumát okozva a magyarságnak, amit azóta sem tudott teljesen feldolgozni.
Mindenki másként éli meg ezt a tragédiát, a magam részéről ezt mindig az egyik legintimebb dolognak tartottam. Nekem ugyan nem hiányoztak az elcsatolt területek, nem szakították szét a családom, nem vették el az anyanyelvemet, nem akartam vissza Erdélyt, nincs Nagy Magyarország matrica az autómon és úgy általában, nem foglalkoztam a kérdéssel egyáltalán. Nem fogtam fel, hogy mit is jelent ez a dolog valójában és azt hiszem soha nem is fogom igazán. A saját naív, nevetségesnek tűnő történetemet mesélném el inkább, vállalva a veszélyt, hogy minimum kiröhögnek, az is lehet, hogy páran elküldenek a kurva anyámba, de az az igazság, hogy nem volt túl nagy a tolongás, mikor felvetődött a szerkesztőségben, hogy írni kéne a témában valamit, én meg csak a sztorizgatáshoz értek valamelyest. Ez az én személyes történetem. A változatosság kedvéért lesznek benne hegyek is, meg hó is.
Gimis koromban jártam ugyan a Tátrában egy-két helyen, Hernád-áttörés, Krivan, ilyesmi, de nem töltöttem ott a fél gyerekkoromat, “felnőtt” fejjel fogtam bele a téli sportokba, ráadásul az Alpokban szocializálódtam. A “keleti oldallal” kapcsolatban mindig komoly fenntartásaim voltak, magam sem tudtam, hogy miért, ez egészen addig tartott, amíg el nem jutottam a Jasnára. Büntet az erdő, csodálatos a terep, a földrajzi nevek pedig elképesztőek. Sátán kuloár, Vörös meder, Varangyostavi csúcs, Karcsmar folyosó, Deres, Ördöglakodalma hágó és még sorolhatnám. Azonnal függő lettem. Ilyen közel, ennyire változatos helyet egyszerűen nem találni. Nem telt bele pár szezon és már éves bérlettel a zsebemben csapattam, amennyi csak a szabadidőmből (és a pénztárcámból) telt. Ahogy egyre jobban kezdtem megismerni a helyet, egyre izgalmasabb kihívásokat találtam.
Április elején épp azon gondolkodtam, hogy tartsak-e legénybúcsút egyáltalán, amikor csörgött a telefonom. Két barátom hívott, hogy van-e kedvem még csúszni egyet, mert kiszaladnak pár napra Chopokra elbúcsúztatni a tátrai szezont. A Gyömbér alatti északi kuloárokban ilyenkor még bőven van hó, de már elég kevés ahhoz, hogy komolyabb lavinák csúnyán elrontsák a napot. Tél elején, az első vékonyabb réteg idején és tavasszal, olvadáskor igazán biztonságos megcsúszni az ilyen helyeket. Mivel két profi síelőről beszélünk, az én erőnlétem pedig inkább gyengénlét az övékhez képest, leszögeztem, hogy ha nem lesz lájtos a program, én bizisten nyavalyogni fogok. Szárnyaszegett madár vagyok én hozzájuk képest a deszkámmal, de legénybúcsúnak mi más lehet tökéletesebb program, mint a csúszás.
Felcuccoltunk a Kosodrevinára, megkaptuk az “elnöki lakosztályt”, ami egy hat négyzetméteres, fűtés nélküli rohadás ugyan, de ragyogó volt napsütés, a hó nem volt túl nehéz és nem is voltak túl sokan, tekintve, hogy közvetlenül zárás előtt érkeztünk. Remek hétvégének néztünk elébe. Azonnal megtámadtuk a Deres mögötti kuloárokat, bár alaposan be voltam szarva az elején, olyan élményben volt részem, amilyennel a magamfajta elég ritkán találkozik. Minden tökéletes volt. Mozgott egy kicsit a hó ugyan, de nem volt vészes. Huhogva csúsztuk végig a napot. Este a rajtunk kívül szállodában tartózkodó 8-10 fős szlovák csapat igen ferde szemmel nézett ránk, megfordult a fejemben, hogy esetleg még egy verésbe is beleszaladhatunk, de igyekeztünk inkább jól érezni magunkat, gurultak a sörök, csattogott a csocsó, ahogy mi oldódtunk, úgy oldódtak ők is, még egy-két mosoly is villant a nagyobb gólörömök után. Beszélgettem a háziúrral a közelgő beruházásokról, hogyan látják a hely jövőjét, büszkén mutogatta a térképen, hogy hová kerülnek majd az új felvonók.
A másnapi reggeli már nagyságrendekkel jobban nézett ki mint az előző esti “house rizotto”, ami leginkább kutyatáppal kevert rizseshúsra emlékeztetett, virsli is volt, mi pedig elismerő pillantással nyugtáztuk a tegnapról maradt üres vodkásüvegek számát a szlovák “térfélen”. Lecsúsztunk a cuccokkal a kocsihoz, hogy erre már ne legyen gond a nap végén.
A Chopok csúcs oldalán kezdtünk, ott sem találtunk hibát. A “gyaloglóst” csúsztuk épp meg, a folyosó felső részén jártunk, amikor könnyed eleganciával landolt előttünk egy hím zerge, a félelem legkisebb jele nélkül. Csak bámult ránk a mindig vidámnak tűnő fejével. Én azonnal visszafojtott hangon ujjongani kezdtem, mert ennyire közelről még soha nem láttam tátrai zergét. Nem is olyan régen már csak mindössze 250 példány létezett belőlük, az elmúlt évek állhatatos természetvédő munkájának eredményeképp mostanra ugyan 1000 fölé ment a számuk, de azért ez mégiscsak egy csoda. Pár szökelléssel egy sziklacsoport mellé ért, ahol két nőstény várta, majd a legnagyobb leki nyugalommal legelészni kezdtek. Mi meg persze visítoztozva fotózni. A fülemen folyt ki a boldogsághormon, nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Üres pályákon csúsztunk a siklóig miután kiértünk a lenti erdőből. Az utolsó felvonót még pont elkaptuk, a srácok úgy döntöttek, hogy a nap végén még megmásszák a Gyömbér csúcsot, és körbe a gerincen csúsznak le a völgyig, én pedig bevállaltam, hogy majd visszamegyek a Kosodrevina felé, onnan pedig a kocsihoz, hogy majd felvegyem őket, mikor kikeverednek a főútra valahol.
Rövid traverz után megkezdődött a mászás, közben megálltunk kajálni. Ahogy végignéztem a szemben lévő gerincen, a távoli, zöld völgyeken, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Egy óra múlva, valamivel a csúcs alatt köszöntem el és kezdtem el lecsapni a parkoló felé. Az első kilométert fülig érő szájjal verettem végig a nehezedő, de még bőven használható szűzhóban, aztán a kisebb fenyőket kerülgetve visszavettem a tempóból, mert nem akartam sokat várni, mikor leérek. Lecsatoltam és egy szép, sima, napsütötte sziklára telepedtem. Tőlem jobbra már tisztán látszott a Kosodrevina, a távolban megcsillant a Liptovska Mara vize. Levettem a felsőmet, táska nyit, üdítő, csokis keksz, még egy cigi is belefér, fetrengtem pólóban a napsütésben. És megint…. Ott a szegycsontom tájékán. A veszteség, a szomorúság és a boldogság együttes érzése letaglózott. Nagyon meghatódtam valamitől, magam sem tudom, hogy mitől. Lehetnék itt otthon is.
Mindenhol vendég voltam eddig, ahol valaha jártam, nem nagy dolog, de ez itt más. Olyan érzés, mintha felnőtt fejjel látnám a régi szobámat a szüleim házában. Már semmi sem olyan, mint régen, de még minden pont ott van, ahol volt. Az akvárium már üres, a kutya sem gömbölyödik az ágyon, hiszen réges-régen halott már, az illatok sem változtak, az emlékek sem, mégis idegenként nézek végig a bútorokon, mintha először látnám a helyet, ahol felnőttem. Nyelnem kellett. Lehetnék itt otthon is. Lehetnék itt otthon is, basszameg. Úgy éreztem, hogy beszél hozzám a hely, méghozzá az anyanyelvemen. Az anyanyelvünkön. Belegondoltam egy pillanatra, hogy milyen lehet ugyanezt érezni Magyarországgal kapcsolatban, hogy mekkora lehet az a veszteség. Nem voltam rá képes. Megdörzsöltem egy marék hóval az arcomat, felcsatoltam, lecsúsztam a patak mellett a parkolóig, bepakoltam, aztán felvettem a srácokat a lenti parkoló melletti turistaháznál.
Hazaúton újra befurakodott az agyamba a kis ház, de most nem hessegettem el a gondolatot. Már egészen pontosan tudom, hogy hol található. Arra is rájöttem, hogy a “mikor” talán még a “hol”-nál is fontosabb. Azt hiszem ez volt életem legjobb hétvégéje.