A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, a falusi rockerélet nem volt méznyalás. Mindenféle szempontból hátrányos helyzetűnek gondoltam magam, és az igazat megvallva ez nem is állt távol a valóságtól. Ha jól emlékszem, körülbelül 12 éves lehettem, amikor leszaggattam az ágyam melletti falról azt a Pet Shop
A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, a falusi rockerélet nem volt méznyalás. Mindenféle szempontból hátrányos helyzetűnek gondoltam magam, és az igazat megvallva ez nem is állt távol a valóságtól. Ha jól emlékszem, körülbelül 12 éves lehettem, amikor leszaggattam az ágyam melletti falról azt a Pet Shop Boys-posztert, amit két évvel korábban a Pajtás újságból vágtam ki(talán nem véletlen, hogy pont ezzel a korszakzárással egy időben szőrösödött ki a tököm). Császár Előd előtt is tisztelgő(!), szemkifolyatóan hosszú írás következik. Dohominóóó densziiiiiing!!!!
A poszterletépés utáni rövid, egy-két éves, Depeche Mode – Kraftwerk korszakom (A Kraftwerkre még visszatérek) lezárását, egy, a nyarukat rendszeresen a falunkban töltő, fővárosi testvérpárnak köszönhettem. Általuk jutottak el hozzám az első súlyosabb zenék, mindenekelőtt az Ossian.
Maróthy Zoli szólói nagyon tetszettek. Akkoriban, azonnal felismerhető stílusú, és dallamvilágú gitáros nem sok mocorgott a magyar metál-színtéren (ma se), úgyhogy nagy becsben tartottam (elsősorban miatta) az Ossian-kazettáimat.
Az Ítéletnap albumot, amit következő nyáron hoztak le nekem a barátaim, előre megbeszélt módon, egy 90 perces kazira másolták. Mivel az A, és a B oldalon is maradt durván 20-20 perc üresen, úgy döntöttek, hogy kiszélesítendő műfaji látószögemet, “egyéb” előadóktól is tesznek fel néhány számot. Két dal volt ezek közül, ami igazán megfogott. Az egyik ez (Anthrax – Make me Laugh):
A másik pedig ez (Sepultura – Arise):
Rövid skinhead-korszakomat nem is említettem, pedig az is volt, és amelyet elérhető szellemi hadianyag híján Szántó Gábor, Bőrfejűek c. könyvére, és néhány kozmikus háttérzaj minőségű, Oi-kor-koncertfelvételre alapoztam. Ezek után, buta kölyökként azzal szembesülni, hogy a lelkem legmélyéig hatoló Sepultura egyik tagja, Paulo Jr. (minimum félig) feka, érdekes ideológiai meghasonlást eredményezett. Ez a lélekromboló civódás szerencsére csak rövid ideig tartott: természetesen (mint mindig) győztek a brazilok.
No de menjünk csak vissza egy picit az Anthrax-hez. A középsuli első évében azzal kellett szembesülnöm, hogy az egy osztályra jutó rockerek száma nagyon magas, ugyanakkor a többi zenei szubkultúrához hasonlóan, ezt a csoportot is felszínes, a rockerségüket (mit?) szinte csak a külsőségekben kiélő fiúk és lányok alkotják. Mivel a szüleim nem voltak nyitottak arra, hogy zenei ízlésemet ruházatok által is megjelenítsem, az akkor divatos/nem divatos melegítőkben jártam gépészeti kudarcaim helyszínére. Emlékszem, iskolából hazafelé menet, a kisváros buszvégállomásán állva, egy oroszlánhajú, bőrzekés, huszonéves srácra lettem figyelmes. Úgy nézett ki, mint Feleki Kamill, A kisfiú, meg az oroszlánokban. Belefeledkeztem, mert zoral volt, mert olyan volt, amilyen akkoriban lenni szerettem volna… Emlékszem, a megszaggatott farmerjére, melynek bármelyik hasítékából elő tudta volna halászni a pöcsét; tintával egy zenekarnév volt odafirkálva az egyik szakadás mellé: Overkill… Teljesen belefeledkeztem az összhatásba, mire a csóka rám nézett, majd (miután végigmérte sötétkék melegítőmet, amelynek felsője a derekamra volt kötözve) megvető hangsúllyal beszélgetést “kezdeményezett”:Mit leső, Rezső??????
No, létre is jött az árukapcsolás: nálam az Overkill, a Motörhead, és az összes majdnem, meg egészen motorosbanda eggyé lett ezzel a becsavarlazítózott Bruckner Szigfriddel, aki, miután mentségemként, hebegve-habogva elárultam neki, hogy “de hát… de hát.. én is rocker vagyok!!!” csak annyit kurjantott vissza az ocsmány fejére repesztett, herpesszel rojtozott száján keresztül: “Ja, ja, rocker az apád fasza! Gumirocker, esetleg!!!! Muhahaha!!”
De hogy miként jön itt a képbe az Anthrax? Hát úgy, hogy megrögzött Garázs/Nagy Feró fan voltam. Keményzenei műveltségem jelentős mértékben erre, az akkor még középhullámon sistergő, zseniális, zenés, betelefonálós interjúműsorra korlátozódott, amely a kezdetekben egyórás volt, aztán félórásra zsugorodott, így a Feróra jellemző, dagályos be- és elköszönés sokszor elvette a műsoridő felét. Feró mégis lelkiismeretesen nyomta, hosszú évekig. Nos, a népnemzet csótányának akkoriban nagy favoritja volt azAnthrax, főleg ez a feldolgozás dal (Got The Time):
Aztán a rendszerváltás után Feró kapott egy félórás műsort a köztévében is (Rockkapalapács). Itt láttam egy Anthrax-koncertfelvételt(mi mást?), amelyben a srácok sok mindenkire emlékeztettek, csak erre a motor nélküli motorossá keményedett, Lázár Ervin-i mesehősre nem: Színes Bermuda-gatya, converse csuka, fehér (hangsúlyozom: FEHÉR) Madonna-póló (hangsúlyozom: MADONNA), és elképesztően fasza, hiperaktív színpadi mozgás. Mindehhez nem árt tudni a fiatalabbaknak, hogy akkor a herevisszeresség volt a leggyakoribb rockerbetegség, a feszülős farmer-, illetve kordnadrágok miatt. Még a Metallica sem engedhette meg magának hogy eltérjen a trendektől, és ne egy feketére test-festett, izlandi hagyományőrző csoportra hasonlítson. Mindenkin feszült minden, gyulladtak a herék, apadtak a tejek, erre behasítottak ezek a kibaszott laza, kibaszott állat zenét játszó arcok fürdőturista-cuccban a színpadra. Ők csempésztek be először a HC, és a nyugati parti punkok által már favorizált deszkás, öltözködési stílusjegyeket a metál világába. Ez kurvára tetszett, mert akkoriban a rocker-dresszkód kibaszottul dogmatikus, és áttörhetetlen volt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy azóta újra előkerültek náluk a bőrök, persze pont akkor, amikor meg épp a bőr ment ki a szélesebb körű rocker-divatból. Így kell ezt csinálni. 🙂
Itt még kitartott egy másik, műfajilag kevésbé ideilleszthető rajongásom is. Pár évvel korábban, unokatestvérem lejátszott egy Kraftwerk lemezt, amelynek a hangzása nagyon magával ragadott. Első lerészegedésem alkalmával, amely során minden kapcsolatomat elvesztettem a külvilággal, állítólag a Kraftwerk Das Model c. számát énekeltem (a szinti-szólót nánánázva).
2:00-ál még a fiatal Orbán Viktort is láthatjuk.
A Császár Előd-szál
A Kraftwerk csak azért fontos ebben az egyre bonyolódó történetben, mert a kilencvenes évek közepe felé pontosan miattuk figyelek fel Császár Elődtelevíziós munkásságára, és kezdtem el követni, a sokak által az akkori televíziózás mélypontjának tartott, Császármorzsák c. műsort (“kapd be a faxom”, muhaha).
No de hogy miért is kezdtem el Sepultura-, (akkor már) Pantera-rajongóként ráfókuszálni erre az iszonyatosan idegesítő, túlmozgásos, KOla és SPrite-függő magyar popsztárra?
Kanyarodjunk vissza a 90-es évekbeli magyar köztévéhez, hogy mindezt megértsük. A faluban nem volt kábeltévé, és műholdvevője sem volt mindenkinek. Így aki mindezzel nem rendelkezett, még arról az alaposan megszűrt rockzenei kínálatról is lemaradt, ami az MTV-n keresztül egyáltalán eljuthatott hozzá. A magyar közszolgálati média ugyan kvótaszerűen el volt látva könnyűzenei műsorokkal, de azok – a mai napig így gondolom – tudatosan szűrték a beküldött tartalmat, emiatt nemhogy egy Melvins-koncertvideóra nem volt esélyünk soha, de egy kurva, háromperces Moby Dick-klipből sem adtak le többet egy percnél. Olyan zenei szerkesztők garázdálkodtak az akkori köztévében, mint a később elszittyásodott Pörzse Sándor, akinek Record Expressz-es kötődései miatt Scooter meg Mr. President folyt még Vitray Tamás kardigánja alól is.
A kilencvenes évek valós, rocktörténelmi jelentőséggel bíró változásai ha az országhatárnál még nem is, de a köztévé aulájában már tuti megtorpantak.
Mivel rendszeres Metal Hammer vásárlóvá váltam, számtalan olyan zenekarról szereztem aztán tudomást, akiknek egyetlen árva dalát sem volt esélyem meghallgatni. Egyszer aztán, teljesen véletlenül leltem rá egy osztrák rádióadóra, az ORF FM4-re, amelyen úgy nézett ki egy szaros, poros, átlagos kedd este, hogy mondjuk elejétől a végéig leadták a Melvins – Houdini című albumát.
/Melvins – Copache/
Szóval itt ismerkedtem meg a Melvins mellett a Panterával, A Rage Against The Machine-el, vagy a Danziggel. Mind, egytől egyig olyan banda volt, akikről már szinte mindent tudtam, de nem hallottam tőlük egy kibaszott számot sem. Kazettákra vettem fel aztán ezeket a blokkokat, a végén sok-sok albumnyi anyagom gyűlt össze.
Császár Elődre akkor figyeltem fel, amikor az egyik Császármorzsák adásban ódákat zengett a Kraftwerkről. Arról a Kraftwerkről, amely akkoriban szintén kiment a divatból. Arról a Kraftwerkről, amelynek pont annyi esélye volt bekerülnie a köztévébe, mint az éppen karrierje csúcsán lévő Sonic Youthnak (Eh!). Császár rendre széttrollkodta a műsorát. Hiába hívta fel a sok szilvalekvár-lelkű FLM-rajongó, és kért tőle FLM-számokat, Scootert, meg MC Haver és a teknőt, ő magasról szart rájuk, és olyan zenét tolt, amihez az adott pillanatban éppen kedve volt.
Így érkezünk el ízlésfejlődésem egyik nagy-nagy pillanatához: Császárnak egyszer annyira szar/érdekes napja volt, úgy ki volt a töke mindennel és mindenkivel, hogy saját kedvtelésére és szórakoztatására, nagy, gőzölgő kalácsot tolva ezzel a sok félkegyelmű FLM-rajongó fejére, benyomta A VILÁG EGYIK LEGIDIÓTÁBB KLIPJÉT ( Primus –“Wynona’s Big Brown Beaver”) !!!
Ezúton is köszönöm neked, Előd.
Szóval lett egy csomó, vételi viszonyoktól függően jó, vagy kevésbé jó felvételem, mindenféle érdekesnek gondolt zenekarral (a többségük az is volt), amelyekről legkevesebb egy-két mondatnyit azért el tudtam duruzsolni az érdeklődőknek. Szülőfalumban nem nagyon futkároztak rokon lelkek, de az egyik szomszéd faluban, ami négy kilométerre volt tőlünk, már igen, és nem is kevés. Volt ott más is, például nevelőotthon, no meg persze egy csomó csaj, otthonon belül és kívül. Így történt meg, hogy átszoktam, és ha lógtam, akkor azt többnyire ott tettem.
Ha átmentem, vittem magammal a friss szerzeményeimet is, és cserébe kaptam, ami volt. Hogy mit is jelentett pontosan mindez? Általában másolt, piaci, elsősorban lengyel, Takt néven futó kazikat. Hogy milyen előadókhoz férhettek így hozzá a barátaim? A legfaszább dolog talán a Nirvana, Nevermind c. albuma volt.
Ha átvittem mondjuk a Meantime-albumot a Helmettől, Manowart (szent kutyaszar,Szigfrid bácsi!) kaptam cserébe. Helmet – Unsung
Ha megjelentem egy Pantera-válogatással (Far Beyond és Vulgar album), Sing Sing-et kaptam. Joggal éreztem úgy, hogy kibaszott velem az élet. Sokszor végig sem hallgattam a kapott kazikat. Két nagy meglepetést azonban elkönyvelhettem, amikért máig hálát mondok a teremtőnek, és a Takt kazettasokszorosítóiban dolgozó bűnözők széles zenei merítésének. Az egyik a Beastie Boys – Ill Communication-je (RIP Adam Yauch),
a másik a Death – Spiritual Healthing albuma volt (RIP Chuck Schuldiner).
/Milyen furcsa és szomorú, hogy mindkét zenésszel rosszindulatú fej-nyaki daganat végzett/
Kurvára eltérő zenék ezek persze! Viszont olyan sok üledéket kellett átrostálnom ezekért a kincsekért, a Glam és butametál uralta setét zenei kanyonokban, mint egy lecsúszott, magányában a kutyájával beszélgető aranyásónak. Megtanultam becsülni az efféle kincseket, még az olyan kakukktojásokat is, mint a Beastie Boys.
Közben megjelentek frissebb hangzású metál bandák is, mint amilyen a Machine Head, akiknek ezt a számát szintén az osztrákoktól loptam, mert ott a Kozsó-féle guanó helyett ilyen produktumok gőzölögtek a rövidhullámú sziklapárkányon esténként. (Machine Head – I’m your god now)
Kaotikus?
Az!
Nem nagyon volt egyéb lehetőségem, a városi srácokhoz képest pedig szinte semmi.
Hogy innen hogy a pöcsömbe fogok tudni visszakanyarodni a világ egyik legjobb zenekarához?
Talán egy párhuzammal, az ő művészi felfogásuk, és az én sorsom között (amely sorssal alapjában véve nem is voltam igazán elégedetlen):
Voltak a trendekkel sodródók, és voltak a kívül maradottak. A kívül maradottak, legyen a kívülállásuk tudatos választás, vagy kényszer, a hagyományos formákból kiábrándulva, azoknak hátat fordítva keresgélték önazonosságukat. Itt nem elsősorban a kilencvenes években csúcsra járatott grunge-ról beszélek (ők is zászlajukra tűzték mindezt, miközben trenddé váltak maguk is). Ez az útkeresés egy idő után bizonyos bandáknál azt eredményezte, hogy a kezdeti sikertelenségek után nem léptek vissza, nem álltak vissza fősodorba. Szokatlanabbnál szokatlanabb stíluselemekkel gazdagították arculatukat, zenéiket, és szövegeiket, amelyek aztán az undergroundból lassan kiemelték őket a rivaldafénybe, de pont csak annyira, hogy ne szippantsa be őket a mainstream.
Ezzel a rövidke kis felvezetővel az volt a célom, hogy rávilágítsak: miért is volt olyan könnyű befogadnom a világ egyik legjobb, bár kevesek által értett zenekarának muzsikáját, és az általuk képviselt jelenséget magát.
Ha voltak is kritikus hangok a következő posztban kitárgyalni szándékozott banda munkásságával kapcsolatban, a bírálók két dologba biztosan nem tudtak beleállni: a hangszeres tudásukba, és az egyediségükbe.
Tartsatok velem a 2. részben is, és derítsük fel együtt, ezeknek a zseniális pernahajdereknek a kilétét!
Folyt. köv.