Svéd krimibe illő csavarás lehet, de tíz évnél frissebb filmet ajánlok: David Fincher lélektelen, de technikailag perfekt remake-jét A tetovált lányból. Vagy egy tucat emberrel összevesztem, akik máig lehúzzák valami öregkontinenses öntudatból, merthogy "az eredeti". Ugyan már.
Megnéztem az originál svédet is, hogy acélkompetens legyek, a regényt ugyan nem olvastam, de elárulom, hogy ilyenek írnak kritikát. Ma este a Coolon, 21:10-től nézhetitek meg David Fincher 2011-es opuszát, ha még nem láttátok, aztán lehet róla vitatkozni.
Komolyan nem értem azokat a kritikusokat, akik a magyarországi bemutató után valami európai gőgből leírták Magyar Hírlaptól Magyar Narancsig, hogy a Fincher-féle "közelében sincs" a „katartikus eredetinek", és megkérdezném, hogy miért? Azért, mert a 2009-es svédben kráterarcú tévészínészeket és Berényi Claudiákat kell nézni, akik mintha krétát nyeltek volna az IKEA katalógusban, míg a hollywoodiban sztárokat? És míg Niels Arden Oplev Fincher stílusában akart forgatni egy sorozatgyilkos filmet, azt nettó hozta séróból David Fincher, jelenetről jelenetre, csak ötször akkora büdzséből, jobb üldözésekkel és még pluszban belelocsolt egy kis expresszív szépiát? Végül azt is megkérdezném, egyébként hol van a katarzis, de igaz, azt egy nő írta. Márpedig ezt a filmet nőknek nem szabad recenzeálni.
A Millennium-trilógia nyitányában az egykor negyvenezreket foglalkoztató svédacél-gyártó Vanger-konszern feje, a családi szigetre visszavonult milliárdos, a nyolcvanéves Henrik Vanger (Christopher Plummer) felfogadja a Millennium magazin parkolópályára került oknyomozóját, Mikael Blomkvistet (Daniel Craig), hogy derítsen világosságot egy több mint negyvenéves bűntényre: ki ölte meg egy 1966. szeptember végi, napsütötte délutánon eltűnt unokahúgát, a tizenhat éves Harriet Vangert? Van akkora rejtély, mint hogy kicsoda Josip Tot.
A film beindul, az újságíró egy punkoskodó hackerlányban, Lisbeth Salanderben (Rooney Mara) lel segítségre, a szálak, hajszálerek egész a harmincas évekig vezetnek vissza, amikor a Vangerek, Svédország Flintharm Glomgoldba oltott Ewingjai a nemzetiszocializmussal kompromittálódtak. Mindez dark ambientben. Itt lesz igazán izgalmas.
Szeretjük, amikor a szépen fényképezett havasi tájak sötét perverziókat kontrasztálnak. Ezeket az északi elfojtásokat, hóba burkolózást, bergmani pszichoanalízisdrámákat. Mikor a fiú egyszerre apa, testvér és nagybácsi, a gleccsersima skandináv dizájn alatt pedig robbanásig feszül a családi titok: ott, ahol mindenki decens, tiszta, és vagy vegetáriánus, vagy foszforgazdag fehér húst eszik, de még a világ legbiztonságosabb autója is az övék. De a szoknya alatt fasza van a gyöngysort viselő konzervatív nagyasszonynak, mert három nemzedék óta egymás közt házasodnak. Meg titkon buziorgiákon vesz részt a 60 éve kormányzó szocdempárt elnöke.
Aztán kibukik minden, mert előkerül egy fotó, amin a nagyapa, Günter Grass és Eder mester együtt pacsizik a Waffen-SS-ben, vállpántban és alsónadrágban. Tökéletes alap. Ilyen egy jó skandináv krimi.
Ellenben a "jegyeztem"-mel kommunikáló tetovált hackerlány dühítően idegesítő karakter, nagyjából, mint az összes zolg együttes keveréke az Űrgammákból, beleérve Csillát és Jocót. Felőlem lehet saját maga démona, de amikor képernyőn flegmázott, nekem torzult el az arcom. Igaz, tényleg erős, amikor análisan meghekkeli a svéd Csuja Imre, és Fincher még belenyomott egy olcsó kemikáliás diszkóleszbit is, de nem mondhatni, hogy összeomlana a film rendszere, ha kihúznánk belőle.
Egyedül a végén (spoiler!) van dramaturgiai jelentősége, amikor golfütővel üti szét "Halál-úr szomszéd" (Ady), a sajtmajszoló garbós gyilkos száját. Akibe ehelyett simán belezuhanhatott volna mondjuk Nils Holgersson egy vadlibával, hogy meglepő legyen, mert így elég banális lett.
Ám ha kitépjük belőle az idegesítő hackerlányt és a feminista kiáltványt, tagadhatatlan, hogy a nyomozós, biblikus, rituális gyilkosságos, retrospektív szál erős. Fincher vágja az atmoszférát, noha úgy tűnik, a Hetedik michelangelói igénnyel megkomponált sorozatgyilkosságaival – melyekhez képest egy vért hányó Lakatos Márk is csak délutáni Walt Disney – már kiélte magát. Itt nem mutatott impresszív képeket seggből kimetszett hájdarabokról, kitekert fejű prostituáltakról, ehelyett az eredeti filmhez képest mindössze annyi a váratlan húzás, hogy a piercing és a sérülés balról jobbra került a tetovált lány és az újságíró szemhéjain.
Szóval nem mondhatni, hogy Fincher merészet csavart volna, csak képről képre újraforgatta Niels Arden Oplev moziját, jobban, akciódúsabban. Ezért nem értettem a sok fanyalgást.
Ellenben tényleg felvethető, hogy ez a rendező lenne az egykor moralizáló David Fincher, a Hetedik, a Játszma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője? Elég kiábrándító volt, hogy a fenti várostrilógiát, a kilencvenes évek legerősebb sorozatát, szinte szentháromságát alkotó Fincher, az ezredforduló csúcsrendezője annyi bátorságot sem vett a 2010-es években, hogy a svéd történetet legalább az Egyesült Államokba adaptálja, keleti parti protestáns közegbe. (Igaz, a 2014-es Holtodiglannal mintha kezdene magára találni tizenöt év Oscar-vadászatos tévelygés után.)
A tetovált lányban a legnagyobb bevállalás, hogy Trent Reznor remixelni merészelte a Led Zeppelin Immigrant Songját. Az intro jamesbondos kisfilmjében a korábban minden díjat besöprő videókliprendező oktat.
Gyönyörű kivitelezésű, pazar krimi. Lélektelen, de technikailag perfekt. Akár a film gyilkosa.