Aki egyszer kipróbál egy igazi pinballt, az úgyis akar egyet magának

Ezt pont azután mondták, hogy én is kipróbáltam sok flippergépet, és azon merengtem, hogy nekem is kell egy. A hétvégén ugyanis megnéztem egy versenyt, és körbevezettek Budapest egyik legkirályabb – mégis bezárásra ítélt – múzeumában, az újlipótvárosi pinballmúzeumban.

Szombaton rendezték az utolsó versenyt a bezárás előtt álló a Radnóti Milkós utcai helyen. Fogalmam sem volt, milyen egy pinballverseny, azt sem tudtam, milyen egy igazi pinball. Eddig csak számítógépen játszottam ilyet – ó, a Space Cadet és a Full Tilt 2! –, de amint ez szóba került, a sokat sejtető mosolyokból már éreztem, nem tudok semmit az élet nagy dolgairól.

Már a múzeumban végigsétálni is elképesztő látvány. Több mint 130 játékgép van, ezek nagy részét ki is állították, a pincehelyiségben hosszasan sorakoznak a villogó flippergépek. Bárki bármelyiket bármeddig kipróbálhatja. Ha sok ember játszik, teljes a kakofónia.

A legrégebbi gép 1871-ből van – a bal szélső –, itt még nem voltak mozgatható billentyűk, csak a golyók kilövésének erejével és gyakoriságával lehet trükközni.

Én soha nem jártam játéktermekbe (későn születtem ehhez) és igazi késdobálóban sem (a romkocsmák félhomályában merengő bölcsész vagyok), úgyhogy nem is csoda, hogy eddig kimaradt a flipper az életemből. De szombaton még egy utolsó versenyt rendeztek a bezárás előtt a múzeumban – erről kicsit később –, úgyhogy elég sok emberrel tudtam beszélgetni. Olyanokkal, akiknek a flippermúzeum nemcsak budapest egyik legmenőbb látványossága – ezt nem én mondom, a Trip Advisor is –, hanem tényleg tagjai a pinballos szubkultúrának.

A 20. század első felének gépei. Ezeken még egyszerűbb ábrák és pontszámlálók voltak. Itt az egyik legviccesebb gépen egy rajzolt ló száz pontonkét seggbe rúgta a lehajoló cowboyt.

Sok gépen, például a fenti Humpty Dumptyn is, nem voltak még mozgathatóak billentyűk, lent viszont rugós kötélről pattanhatott vissza a golyó.

A legtöbben (90 százalékban 30-40 pluszos férfiakat kell elképzelni) a fent felsorolt helyekről (játékterem, kocsma) ismerik a flippert. A kilencvenes évek viszont vérzivataros időszak volt, akkor következett be a pinballapokalipszis. A gépekre akkora adót vetettek ki, hogy egyszerűen nem hozták vissza a fenntartási költségeket a bedobált érmék. Egy flippermasina – a masina alapból iszonyú modoros szó, a mindenféle lyukakkal, lámpákkal, sínekkel, emelőkkel, billentyűkkel, gombokkal, forgókkal, liftekkel, figurákkal teli gépekre valahogy mégis illik – sok helyet foglal, a tulajdonosok nem tudták hol tárolni őket, úgyhogy sokat közölük eladtak, vagy előbb szétvertek, és amit lehetett belőlük, azt értékesítették. A rengeteg gyönyörű állapotban lévő, villogó, fényes gép között állva szörnyű barbárságnak tűnik ez.

A Haunted House azért különleges, mert három szinten is lehet játszani, raádásul ugyanaz a golyó utazik az emeletek között. A lenti gifen láthatjátok is őket, középen van az asztal alatti szint, a jobb felső sarokban az emelvény, amire a fémpályával lehet feljutni a Trap Door felirat mellett.

A rengeteg pinball mellett van pár árkádgép is. Többnél mindenféle pisztolyokkal, puskákkal lehet lövöldözni – a kedvencemben a posztapokaliptikus jövőben kell a terminátorokat gyilkolni –, de van klasszikus Mortal Kombat 2 is.

A legtöbb látogató és versenyző mennyországként-menedékként tekint a múzeumra, ahol nyugodtan ellehetnek a hobbijukkal. A NAV-vizsgálatot senki nem akarta kommentálni, de amikor rákérdeztem, hogy hova mennek, ha két hét múlva tényleg bezár a hely – a tulaj szerint egy időre akkor is be fog, ha a június 17-ei bírósági ítélet mellettük dönt, viszont akkor sem biztos, hogy örökre vége a dolognak, ha ellenük –, sokan csak a vállukat vonták, és elmondták, átmennek azokhoz az ismerősökhöz, akiknek vannak saját gépeik.

A pinballos közösség összetartónak tűnik: beszélgettem egy 16 éves lánnyal is, aki elég különleges interjúalanynak számított ebben a helyzetben. Őt az apukája hozta el, kábé két hónapja voltak először, de annyira beszippantotta a dolog, hogy már rendszeresen szoktak versenyezni, és nagyon hamar összehaverkodtak a társasággal.

A Banzai Run volt az egyik kedvencem (nagyon sok kedvencem volt), itt is több szinten lehet játszatni, ha jó helyre küldjük a golyót, akkor egy pici lift felviszi a felső, függőleges panelbe. Ott is vannak billentyűk, ha sikerült a labdát feljuttatni a bal felső sarokba, akkor hadakozhatunk a pálya főgonoszával, a Red Hot nevű vörös hajú csajjal. Így néz ez ki:

A NAV-vizsgálat verdiktje – a múzeum olyan mértékben sérti a szerencsejáték-törvény előírásait, hogy nem működhet tovább – a fentiek fényében különösen röhejesnek tűnik. A múzeum üzemeltetői elmondták, a pinball nem olyan, mint egy félkarú rabló, soha nem lehetett rajta pénzt nyerni, maximum új golyókat, esetleg új játszmát, ha jól teljesített az ember. De náluk, ahol a játék ráadásul ingyen van, csak a belépődíjat kell kifizetni – mint kábé az összes magyar múzeum esetében –, még ez az indoklás sem állja meg a helyét. Sőt ha valaki annyira rá van kattanva a dologra, hogy megállás nélkül dobálná a százasokat a gépekbe, annak kifejezetten gazdaságos megoldás lehet a múzeumba járni: 2000 forint a teljes árú jegy.

Az egyik legjobb témája és az egyik legjobb hangja a dzsinnes Tales of The Arabian Nightsnak van. Van benne mennydörgés, arabos zene, minden, ami kell. A lenti videón annyira talán nem jön át, de élőben tényleg fasza. Régebben mechanikus megoldású, xilofonszerű zenét és effekteket hallattak a gépek, aztán az elektronika elterjedésével az utóbbi évtizedekben már változatosabbak lettek a hanghatások. Ezt használja ki az egyik időgép tematikájú pinball is, ahol a múltba érve az említett xilofonos hangokat hallani, a jövőben futurisztikus elektronikus prüttyögést.

A bezárás híre miatt szombaton megrendezett, egyelőre utolsó pinballbajnokságra különösen sok ember jött el. Amikor a verseny napján beléptem a Radnóti Milkós utcai pincehelyiségbe – a riport felét előző nap, nyugisabb körülmények között csináltam meg –, ami rögtön szemet szúrt a sok emberen túl, az egy tálca kókuszgolyó volt a pulton. Ennél cukibb dolgot nehéz elképzelni egy ilyen szituációban.

A Twilight Zone, az Indiana Jones és az Addams Family. Utóbbiból készült a legtöbb, több mint 20 ezer darab. Itthon az Indiana Jones a legnépszerűbb: egyrészt a játékélmény, a pálya is elég jó, illetve Indyt mindenki ismeri. A Twilight Zone pedig – ahogy a sorozat is – csak egyszerűen király.

Ahogy a Miniversum terepasztalán, úgy a pinballokon is az elképesztően kidolgozott ezer apró részlet nyűgözött le igazán. Egy-egy jobban összerakott, szépen felújított asztal tényleg barokk műalkotásnak tűnik. Ráadásul a sok pici díszlet gyakran mozog is, ha a megfelelő helyekre küldjük a golyót. Első ránézésre szinte minden asztal nevetségesen bonyolultnak tűnik, annyi luk, bónusz, kombó, gomb, gomba, pöcök, izé van benne, hogy azt gondoltam, egy élet sem elég, hogy valaki igazán kiismerjen egy gépet. Rákérdeztem: a profibb játékosoknak elég pár óra, hogy kiismerjenek egy asztalt, és még néhány, hogy rájöjjenek, mit mivel érdemes kombinálni, hogy tényleg őrült sok pontot kaszáljanak.

Szóval nemcsak én, de rengeteg ember, aki egyszer kipróbálja a gépeket – és megtudja, hogy simán vehet magának egyet –, elkezdi reális lehetőségként kezelni a vásárlást. Ennek hatásra felmentek az árak, ma már nagyjából itthon is olyan pénzekért kel el egy-egy darab, mint Nyugat-Európában. Ez azt jelenti, hogy a gépek százezer forint fölött kezdődnek, a felső határ hárommilliónál van. Nyilván a jobb, illetve jobb állapotban lévő cuccokat nem pár százezer forintért fogják az ember után vágni. Vannak rossz állapotban lévő gépek is, amiket nem eredeti állapotukra érdemes helyrehozni, jobban megéri egyedi flippert csinálni. A múzeum munkatársai tervezik, hogy csinálnak egyet maguknak.

Ahogy bejártam a verseny előtti csendben a teli múzeumot, tényleg olyan érzésem volt, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Voltak külföldről érkezett versenyzők, sőt olyan baráti kör is, akik a saját egyesületük egyenpólójában érkeztek a versenyre. Ennek a szabályai elég érdekesek. Úgy kezdődött, hogy a jelentkezőket már korábban hármas csoportokba sorsolták, aztán a csoportokra kétkörös selejtező várt. Ergó két-két előre kijelölt versenygépen kellett játszaniuk egy-egy menetet, a pontszám érdektelen volt, csak a helyezés számított – első, második vagy harmadik. Az első kört az nyerte, akinek a két verseny alatt a legjobb összesített helyezése lett.

Minden flipper valamilyen tematikát követ, rengeteg az ilyen általános téma, hogy autóverseny, űr, időutazás, cirkusz, de sok olyan van, ami konkrétabb dolgok alapján készült. Ilyenek a filmesek – több Star Wars-ossal is találkoztam – vagy a zenekarosak. Ilyenből is elég sok volt a múzeumban, a kedvencem a lenti Guns N’ Roses-os darab, ami ha jól toljuk, elkezdni üvölteni a Welcome to the Jungle-t.

Akármennyire is élveztem az izgatott hangulatot, a bajnokság végét nem várhattam meg, de úgy jöttem el, hogy biztos voltam benne, ez a verseny nem arról szól, hogy ki lesz az első.

A múzeumba Nagy Attilával mentünk, a fotók, gifek és coubok döntő többségét ő csinálta, a maradék néhányat meg én. Sőt, ő egy kommentár nélküli videót is csinált, ez van itt fent, nézzétek meg, plusz van egy csomó kép is még lefelé:

Ezen kívül NAK a Gizmodóra is készített egy összeállítást a gépek felső paneljének grafikai dizájnjáról, ilyesmi képeket találtok ott: