Napok óta ezen a fotón mulatok, reblogoltam tumblr-en és küldözgetem sorban barátaimnak, akikről feltételezhetem, hogy hozzám hasonlóan el lesznek ragadtatva tőle. Hiszen ahhoz, hogy érteni és érezni lehessen a fényképet a maga teljességében, nemcsak nyelvtudásra van szükség.
Napok óta ezen a fotón mulatok, reblogoltam tumblr-en és küldözgetem sorban barátaimnak, akikről feltételezhetem, hogy hozzám hasonlóan el lesznek ragadtatva tőle. Hiszen ahhoz, hogy érteni és érezni lehessen a fényképet a maga teljességében, nemcsak nyelvtudásra van szükség.
Hanem egyfajta kulturális kötődésre is.
A falfirka e poszt címében is olvasható fordítása ugyanis képtelen hajszálpontosnak lenni. A gond elsősorban a чмо – csmo – szóval van, aminek egyszerűen nincsen magyar megfelelője. A köcsög közel áll a megfejtéshez, de egyáltalán nem tökéletes. A csmo sokkal gonoszabb, kegyetlenebb, szigorúbb – és árnyalatnyi köze sincs a homoszexualitáshoz. Töketlen, szerencsétlen, ostoba, semmirekellő, szánalmas, nyomoronc embert jelent – és most képzeljetek ide még vagy négyszáz (!) hasonló jelzőt, de egyszerre –, míg máskor egy ilyen megbocsátó-elnéző, olykor némi ironikus-barátságos felhang is belefér valamennyire. Régen főként a hadseregben volt használatos, s utána persze nem lehetett elfelejteni-elhagyni civilben sem.
Vannak becézett alakjai is, mint pl. a чмошник.
Az Álmaid valóra válnak, ha nem vagy csmo mondat önmagában is tökéletes lenne, de a háttérben elterülő hatalmas templom – először azt hittem, ez maga Izsák Pétervárról – még pluszban csavar egy orbitálisat a történeten. Így lesz ez az évtized fotója számomra.
Az eszmei mondanivalójával egyetemben.
Gondolom, olyan ez a poszt most, mint amikor egy béna – vagy akár szuper, egykutya – vicc poénját próbálja megmagyarázni valaki. Úgy gondolom, ezt tényleg csak érezni lehet.
Vagy nem?
Talán ez a legfontosabb, amit Trianontól kaptam. Hogy van egy nyelv, azaz ha az ukránt is ide veszem, akkor kettő, és pláne egy kultúra, aminek a lefordíthatatlan jelenségeit is be bírom fogadni. Nem mindig, de gyakran. Hasonló módon működik amúgy az igen szövegcentrikus szláv rockzene is – őt mostanában sokat hallgatom megint, egyebek közt azért, mert május végén DDT-koncert lesz Bécsben a Gasometerben, meg is van a jegyem –, ami sokkal többet mond nekem jó ideje, mint a magyar, de oroszul-ukránul nem tudó barátaim zömének hiába dicsérem, semmi nem megy át nekik belőle.
Hogy megérte-e – mármint, hogy ezt kaptam, figyelembe véve a mérleg többi serpenyőjét is –, azt általában nem szoktam feszegetni. Minek? Így alakult, nincs mit tenni, nem is kell.