Egy érv a kötelező futballóra mellett.
Valamikor másodikos általános iskolás korom környékén váltak szét a sporttal addig sem teljesen egy nyomvonalon haladó, mint inkább út-szervizút viszonyban futó útjaink. Míg a többiek délután kijártak focizni a pályára, addig én otthon tanultam, mert egy gyereknek az a dolga, hogy tanuljon. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az iskolai bajnokságban – amelynek egy-két meccsén azért részt vettem – egyre gyorsabban repked, mit repked, életemre tör a labda. Részben a szükséges képességek, részben a gyakorlás és edzés hiánya miatt egyszerűen lemaradtam. Egy dologban voltam tűrhető, kifulladásig kergettem a labdát és azt, aki megpróbálta mellettem elvinni, ha már a technika hiányzott. Ezt a tudást máig kamatoztatom: végszükség esetén egészen tűrhető sprinteket tudok produkálni mielőtt a busz ajtajai kérlelhetetlenül bezáródnának.
És mégsem gyűlölöm a focit. Néha még meccset is nézek. Ez egyetlen egy, de mindennél fontosabb apróságnak köszönhető: gimiben nem focizni kellett, hanem focizhattunk. Az utasítás így szólt: megcsináljátok a kötelező gyakorlatokat, mert valamit osztályozni kell, utána pedig mehettek focizni. A korlát, a gyűrű és társaik után kész megváltás volt rugdosni (esetemben inkább hajkurászni) a labdát. Egyikünk sem lett sztárfocista, inkább bénák voltunk, mint ügyesek, de jól elvoltunk. Kosárlabdázhattunk is volna, de ez volt a közös nevező, és igaz, hogy egy sokkal kevésbé vonzó alternatíva – a kötelező feladatok unásig ismétlése, valamint egyéb válogatott kínzások – helyett, de önként választottuk. Olyannyira megbecsültük ezt a lehetőséget, hogy jószerivel ránk sem kellett volna néznie a tanárnak, megállás nélkül fociztunk: ha engedélyt kaptunk rá, fagyos mínuszokban ugyanúgy, mint esőben.
Ezért hát azt is írhatnám: legyen kötelező a foci, hátha az is meggyűlöli, aki eddig eltűrte! Ne hagyjuk, hogy csak intézményi döntés esetén legyen muszáj, tiltakozzunk az Emminél!
Kép: Khalifa International Stadium, forrás: Supreme Committee for Delivery & Legacy