Apám kertje

Mikor gyermek voltam, szerettem is a kertet, meg nem is. Most, hogy elég régóta nem vagyok már gyermek, inkább csak szeretem. Úgyhogy írok róla egy posztot. Apám kertjéről konkrétan.

A minap volt egy fényképes kommentem, utána jutott eszembe, érdekes lehet nektek a történet nagyobb terjedelemben is. Meglehetősen személyes és elég lírai megközelítésben. Hogy tanulságai is vannak-e egy ilyen történetnek, azt szerencsére nem nekem kell eldöntenem.

Szóval, az úgy volt, hogy én egy kisvárosban és azon belül egy kertes házban nőttem fel. Jó ház volt, és jó volt a kert is, ami tartozott hozzá. Volt udvar szőlővel, virágokkal, pingpongasztallal, a végében budival, aztán hátsó udvar háziállatokkal, tyúkokkal, kacsákkal, sertésekkel, nyulakkal, majd a kert veteményessel, illetve különböző gyümölcsfákkal, almával, szilvával, barackkal, dióval, cseresznyével, meggyel, sommal, egres-, ribizli- és málnabokrokkal. Nem volt annyira nagy, így most kicsit meg is lepődtem, hogy milyen hosszú lett ez a felsorolás.

Hogy miért szerettem azt a kertet? Csomó dologért. Például szép volt és árnyas, mikor már jó idő volt, le lehetett vinni az alumíniumvázas-széthajtogatós nyugágyat, rá lehetett telepedni a nagy diófa alatt, és olvasni: megvan a kép a fejemben, amint fogyasztom így Az elveszett cirkálót. Mikor viszont még nem volt annyira jó idő, de már elolvadt a hó, és kezdett nem süppedni a föld, akkor volt pár nap, hogy focizni vagy fejelgetni is lehetett. Kapukról nem kellett külön gondoskodni, optimálisan helyezkedtek el a fák az egyik sarkában. Ezt nem csinálhattuk sokáig, mert mikor már szépen kitavaszodott, akkor nem volt szabad letaposni a füvet.

Annak is megvolt a szerepe, nem nyírta apám, hanem kaszálta, hogy széna legyen belőle a nyulaknak. A tavasz rengeteg krókusszal indult a kertben, ezeket ott kökörcsinnek nevezik. Később jött az újhagyma, a retek, a többi – a legmenőbb szendvics: vajaskenyér retekkarikákkal és hagymaszárdarabkákkal –, még később a gyümölcsök, amikről volt már szó. Érdekes, hogy ahogy így nőttem-nődögéltem, úgy haladtam az édesektől a savanykásabbak felé, és mire nagykamasz lettem, már a meggy, a som és a ribizli volt a kedvencem. Meg a friss dió, amely belének még így le kellett szedegetni a héját, és akkor elképesztően klassz volt.

Hogy miért nem szerettem azt a kertet? Hát mert néha dolgozni kellett benne, és én lusta voltam. A ribizli- vagy a szilvaszedés egész napos program volt, és olyankor már nem tűnt izgalmasnak a gyümölcs. A száradó szénát éjszakára boglyába rakni, reggel pedig, ha nem esett, ismét szétteríteni, na azt viszont szívesen csináltam, már a csodás illata miatt is.

Ha én lusta is voltam néha, akkor ezt apámról nem lehetett elmondani. Neki nem volt ideje megtanulni lustának lenni. Vagy nem volt alkalmas rá. Apám egészen kiskorában félárva lett, a nagymamám fiatalon meghalt, és tízéves sem volt apám, amikor az apját is elvesztette. A nagyapámat a szovjet komcsik vitték el, a helybéli spiclik közreműködésével – ugyanúgy, mint a többi magyar férfit mindet, válogatás nélkül, 18 évesektől 50 évesekig –, bevagonírozták, útnak indították Szibéria felé. De oda már nem érkezett meg, útközben meghalt. Nem tudni pontosan, hol és mikor, talán már a szolyvai gyűjtőtáborban, talán valamivel később.

Úgyhogy apámnak már kiskamaszként dolgoznia kellett, iskolába nem járhatott, négy osztályt végzett, vagy talán hatot, hol a mostohájánál lakott, hol a keresztanyjánál, hol a disznófarmon. Szinte egyedül kellett megtanulnia életben maradni, dolgozni, felnőni. Erős pasas lehetett, tudta, mi a célja, ember akart lenni, sikerült neki. Húszéves volt, mikor elvitték katonának, három és fél évet egyenruhában töltött, valahol Zsitomir környékén, aztán hazajött és feleségül vette anyámat. Utána egyszer-kétszer még elment nyári munkára – ezt úgy mondták nálunk, hogy hosszú rubelre, Barnaulban jól fizettek nemcsak a kőműves mestereknek, a segédeknek is –, és közben beállt a bázára, a járási központi áruraktárba gruzcsiknak, rakodómunkásnak, és ott maradt, míg nyugdíjba nem ment. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától ő volt a brigádvezető, de nyilván ugyanúgy cipelte a zsákokat és dobálta a ládákat, mint a többiek.

Sokat nem pihent azokban az évtizedekben, gyakran dolgozott szombat-vasárnap is, a pénz is kellett, ülni sem bírt a fenekén, ha otthon volt, akkor is kint pepecselt az udvaron meg a kertben. Ha éppen nem ment le a pincébe a szomszéddal egy pohár borra. Vagy ha nem ültünk fel nagyritkán egy buszra, hogy elmenjünk Úrmezőre, Rahóra vagy akárhova, oda és vissza, csak úgy, az út kedvéért. Azt én nagyon szerettem, sokszor csak kiültem az első szobában az ablakba – főútnál laktunk –, és néztem, honnan hova mennek a buszok, fel is jegyeztem egy füzetbe.

A szüleim 2000-ben települtek át Magyarországra. A nyugdíjuk semmire sem volt elég ott, anyámnak akkor már iszonyúan fájt a lába – tönkrementek az ízületei a konzerv-, majd később a kenyérgyárban –, nem bírt felmenni a lépcsőn, meg kellett műteni, és hát én is hiányoztam, plusz az unokák is. Az ingatlannak akkor épp nem volt semmi értéke – jó öt évvel később, a fellendülés idején tízszer annyit kaphattak volna érte dollárban –, a tisztes megtakarításaikat pedig, amiből az eredeti tervek szerint lakást vehettem volna Ungváron, az utolsó kopejkáig elvitte a 90-es évek elejének rohadék hiperinflációja, na és mivel nekem sem volt se lakásom, se pénzem, hogy segíthessek, így csak egy kicsi és lepukkant házat vehettek Kabán, tőlünk távol, de a szoboszlói rokonokhoz legalább közel. És nagy kerttel szerencsére.

A régi ház és a szép kert ott maradt, és így került apám és anyám a hegyek alatti hűvös kisvárosból a forró és hátborzongatóan lapos Alföldre. A kertben nem volt szinte semmi, csak gaz, dudva, muhar és – honnét, honnét nem – rengeteg csiga.

Aztán apám munkához látott – anyámat megműtötték, jobban lett, de a kapálást-gyomlálást nyilván nem kezdhette újra –, és apránként minden megváltozott. A haldokló szőlő új életre kelt, az udvarba fű került, a kertbe veteményes és gyümölcsfák. A cseresznyefának külön története van, a lányom ültetette a magot a földbe, a kút mellé, és az lett belőle, amit láttok.

Nagy a kert, nagyobb, mint ami volt. A veteményesben van krumpli, hagyma, bab, paprika, paradicsom, tök, a bokrokon málna, szeder, a fákon cseresznye, meggy, szilva, barack, alma, sőt még birsalma is, az egyik sarokban torma, a másikban sóska, a harmadikban kapor nő. Virágnak az egykori hortenziák helyett rózsák piroslanak, rengeteg, a szőlőből bor lesz, nem sok, néhány tucat liternyi. Jó ez, szoktam mondani, mikor apám megkínál vele.

80 eves most apám. Hajnalban kel, kimegy, tesz-vesz, kapálgat, este locsol, csinálja, amit kell. A meleg nem zavarja, az eső se nagyon. Örül, ha vége a télnek, mert télen unatkozik. Akkor tényleg nincs más, mint haverozni a szomszédokkal, vasárnap templomba menni – nagy szerencse, hogy Kaba is református falu város –, este megnézni a Barátok köztöt, fel-felidézni valaha volt dolgokat, szunyókálni, amennyit lehet. A tavasz és a nyár más, és más az ősz is. Sokkal jobb.

Szombaton lent voltunk, szedtünk cseresznyét és epret, hoztunk egy zacskó hagymát is. Még egy-két hét, és a meggy is tökéletes lesz, sőt talán a zöldbabból is lehet majd gyűjteni egy főzetnyit. A málnát is lelegeljük, és mielőtt visszaindulnánk, letolunk egy römipartit. Szinte mindig anyám nyer – ezt nem mondtam még: ő 84 éves –, hogy hogy csinálja, nem értem.

Na és akkor van itt még egy csomó kép, nem én csináltam őket, hanem a gyerek, azért jók: