Ezt a nekrológot Jásdi István borosgazda írta a Cinknek a tegnap elhunyt színész-rendezőről.
Ezt a nekrológot Jásdi István borosgazda írta a Cinknek a tegnap elhunyt színész-rendezőről.
Kamaszkoromban gyakran megfordultam Pécsett a Dischka Győző utcai evangélikus paplakban Balikó unokatestvéreméknél. Tamás, aki jóval fiatalabb volt nálunk, akkor kapott kis kerékpárt, és a szemem előtt tanult meg pár perc alatt biciklizni.
Bátyjával, Zolival – aki akkoriban orvosira járt, később pedig tüdőgyógyász, hematológus lett – barátok maradtunk, de Tamással, aki egy másik generációhoz tartozott, majd jóval ezután a családi hagyományokkal szembemenve Színművészetire ment, és nálunk sokkal bohémabb körökben mozgott, ritkábban, inkább csak családi ünnepeken találkoztunk. Mi a színházak világát legfeljebb a színpad túlsó oldaláról ismertük.
Csak évtizedekkel később lettünk mi is barátok. Eljártunk Pécsre, Budapestre, Veszprémbe, megnéztük legjobb szerepeiben, meghívott kedvenc rendezéseire. Tamás nem a kőszegi lelkész-Balikók inas-szikár alkatát örökölte, inkább édesanyjára, Babi nénire ütött. Szenvedélyes volt és sokszor harsány. Szeretett és gyűlölt. Szerették vagy gyűlölték. Tehetségét azonban nem lehetett kétségbe vonni. Nagyon fiatalon lett a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, majd művészeti tanácsadó a nagy Nemzetiben, amikor Jordán Tamás igazgatta.
Jordán mandátumának lejártakor Tamás, aki közben ledoktorált a színházi tudományokból, átgondolt, nagyon alapos és terjedelmes pályázatot nyújtott be a fővároshoz. Pályázatát megismerték és egyöntetűen támogatták a Nemzeti művészei. Azzal utasították el, hogy rövid, és nem elég alapos. Mint kiderült, a pályázatot elbíráló bizottság csak néhány oldalt látott az anyagból.
Tamás nem politizált. Beérte a színházzal.
Pécsett szerették. A város az Európa kulturális fővárosa rendezvényeire készült. Toller László polgármester egy társulati gyűlésen felszólalt és kijelentette, hogy amíg ő ott a városvezető, addig Balikó lesz az igazgató.
2011-ben, pécsi mandátumának lejáratakor megüzenték neki, hogy inkább ne pályázzon.
Nem pályázott, kiegyezett. A siklósi várban próbált színházat csinálni. Belebukott. Próbált a felszínen maradni. Rendezett Budapesten, Veszprémben, Miskolcon, játszott Győrött, Pécsett és Szombathelyen. Már csak elvétve fogott teniszütőt és alig-alig ült lóra. Budapesten az Opera melletti apró Thalia Café társ-tulajdonosaként gyakran maga szolgált föl. Ha közben ideje volt, leültek az egyik asztalhoz Papa heverjával, és kóstolgatták a boraimat. Leginkább a cabernet-t itták, mert az egészséges.
Közben megpróbált jó apja lenni a két házasságából született 10 éves Bendzsinek, a nagylány Rozinak és Fannynak, akiről 18 éves koráig nem is tudott.
A másik Rozi – a Lovas – nagy szerelem volt. Rozi vigyázott rá, óvta saját magától. Figyelmeztette a súlyára, a cukrára, az utak veszélyeire. Ő is folyton úton volt. Julia Pesten, Miskolcon, a Berni követben.
Hétvégéken találkoztak a Pécs és Vajszló közötti kis vadászlakban. Vagy félúton nálunk, Csopakon. Iszogattunk a tornácon Gábor Juliékkal, Trokánékkal, és időnként benéztek Haumannék. Ezzel a társasággal csak a színházról lehetett beszélgetni. Szóval mi csak nézők lehettünk. Itt is, egymás előtt is színházat játszottak.
Tamás mostanában is új pályázatokra, új szerepekre, rendezésekre készült. Állítólag egy nagy film is kilátásban volt. Vasárnap este kilenckor Trokán Péter hívott fel:
Nem tudtad? Egy órája. Már olvasható a színházi oldalon és a pécsi hírek között is. Sajnálom, hogy tőlem tudtad meg.
Zolit hívom. Most indul Vajszlóra. A gyerek volt vele. Rozi színpadon van. Még nem tudja. Mire a mentők kiértek, késő volt.