Megválasztották az imént (pénteken) a borászok borászát, Berecz Stephanie-t érte a megtiszteltetés. Berecz Stephanie a Kikelet Pince egyik fele (a másik fele a férje, Zsolt), és bár echte francia (a hordót úgy mondja, aranyosan, hogy ordó), már vagy húsz éve a Tokaji borvidéken él és alkot. És ez jó.
Megválasztották az imént (pénteken) a borászok borászát, Berecz Stephanie-t érte a megtiszteltetés. Berecz Stephanie a Kikelet Pince egyik fele (a másik fele a férje, Zsolt), és bár echte francia (a hordót úgy mondja, aranyosan, hogy ordó), már vagy húsz éve a Tokaji borvidéken él és alkot. És ez jó.
A Kikelet Pince kicsi és kézműves, Tarcalon található, értelemszerűen kevés bort készítenek benne néhány hektárnyi szőlőből (friss ízű furmintokat és hárslevelűket, gazdag és finom aszúkat), de a borbolond szubkultúrában igencsak szeretik és tisztelik, ezért is kapta meg Berecz Stephanie ezt a díjat.
Ti egyébként hallottatok már erről a borászok borásza dologról?
Nyolc éve kezdeményezte Rókusfalvy Pál, és eleinte, művalkeszesként én is benne voltam a kuratóriumában, de amikor felfüggesztettem a szeszblogolást egy időre, kiléptem onnét. A lényege az lenne, hogy ne a bánat se tudja kik díjazgassanak boldogot-boldogtalant, hanem maguk a borászok. Most már nincs is civil kuratórium, a korábbi borászok borászák választják meg évente azt az ötven borászt, akik maguk közül emelik ki a legméltóbbat.
Ez így elég korrekt, nem?
Az eddigi díjazottak 2007-től kezdve: Demeter Zoltán (Tokaj), Lőrincz György (Eger), Szepsy István (Tokaj), Légli Ottó (Balatonboglár), Kaló Imre (Eger), Györgykovács Imre (Somló), Szentesi József (Budaörs). Hozzájuk jött nyolcadiknak Berecz Stephanie.
Szemléletesen ábrázolja a szubkulturális borízlés változásait, hogy nincs köztük direkt vörösboros termelő (bár a két egri mellett mások is csinálnak vöröset is, de egyiküknek sem ez a fő profilja), és hogy milyen szépen felül van reprezentálva a listában Tokaj. Villány és Szekszárd sehol, sebaj, gondolom, lesz előbb-utóbb.
Érdekes, hogy év bortermelője vonalon fordítva történt minden, igaz, másfél évtizeddel korábban kezdődött a történet. Az első hét díjból négyet vittek el villányiak, Tiffán Edétől Gere Attilán és Polgár Zoltánon át Bock Józsefig, más kérdés, hogy ötödik ott sem ütötte fel a fejét azóta. A nagyobbaknak maradt az év pincészete (olyan is van), a kisebbeknek semmi. Tokaj meg majd csak 2001-ben bukkant fel a listán, Szepsyvel.
Ha engem kérdeztek, nem is tudom, fontos-e ez a díjazósdi. Mármint kulturálisan. Múltkor egy posztom alatt rám szólt egy ismerősöm, hogy tévedek, amikor azt gondolom, az év bortermelőjének semmi jelentősége. El kellett ismernem, hogy igaza van, üzletileg legalábbis, annak a termelőnek a forgalma rendre megugrik, akit megdíjaznak, pláne, hogy a piedesztálra emelés karácsony előtt zajlik.
De ehhez képest én a magam részéről már biztosan nem tudnám felsorolni az utóbbi évek győzteseit, pedig eléggé benne vagyok/voltam ebben a világban, és az első tízet álmomból felkeltve is elmormolnám. A borászok borászai legalább megvannak, bár az is mókás, hogy van díjazott, akinek tudomásom szerint még soha nem volt bora forgalomban. Nem is akarja, hogy legyen.
Hogy mi ebből a tanulság? Hogy mire is akarok kilyukadni?
Maximum oda, hogy borvonalon is több Magyarország van egynél. Elférnek, végül is. Ha a világot szeretnénk meghódítani a borunkkal, akkor ez gond lenne. Csakhogy ezt úgysem lehet. A világ tele van szuper borországok tökös termékeivel, lényegesen nagyobb mennyiségekkel. A magyar bort meg kell inni itthon, és kész.
Megyek is, veszek valami Kikeletet. Gálné Dignisz Évától (ő az év bortermelője aktuálisan – ha nem ismeritek, nem gond, Szigetcsépen készít ropogós fehéreket) épp a múlt héten toltam egy rajnai rizlinget, annak sem volt baja. Mondom, hogy elférnek egymás mellett.
fotó: vinoport.hu