Megírta a Facebookon, hogy neki nem az ágvégződés volt a jele az óvodában, hanem a szemüveg, és ez rengeteg sebet tépett fel a lelkemben. Elég lesz összeszedni magam.
Tudom, hogy szép számmal akadnak olyan online sajtómunkások, kígyóvállú, ultraliberális gyűlölet-kommentelők és Juhászpéter szektatagok, akiknek már az óvodai jele is a becsülhető hatóanyag-tartalmú növényi ágvégződés volt. De szépen, lassan talán ők is elfogadhatnák, hogy másoknak a házikó, a pöttyös labda vagy éppen a szánkó volt az óvodai jele. Nekem a szemüveg. Sokfélék vagyunk, mondom ezt szeretettel.
Én aztán – ki, ha nem én? –, annyira egyetértek azzal, hogy sokfélék vagyunk, mint a pinty.
Viszont.
Az az egy év óvoda, amit rám mért a sors iskolakezdés előtt – nem adtak be korábban, a nagymamám velünk élt és vigyázott rám kiskoromban –, volt életem egyik legrosszabb időszaka. Nem kezdek el nagyon sztorizgatni most – máskor talán –, csak három dolgot mondok.
Az egyik: amikor bekerültem a mezőnybe hatévesen, egy kurva szót sem tudtam semmilyen idegen nyelven, és nem kérhettem tolmácsot. A Szmericska óvoda alapjában véve ukrán volt, bár jártak oda rajtam kívül is magyar gyerekek szerencsére, de hiába gondolták a szüleim, hogy majd megtanulom, amit kell, ez kurvára nem sikerült. Csak sokkal később.
A másik: a végén a tablóképen elírták a nevemet, Gazda Adalbert lettem, és azt mondták, hogy az ugyanaz. Hát nem, kurvára nem, legfeljebb annyira, amennyire a Pista ugyanaz, mint az Attila. (Ha kérhetem, ezt a dolgot a jövőben ne használjátok fel ellenem, oké?)
De a harmadik a legdurvább: nem emlékszem (!!), hogy mi volt a jelem az óvodában. Mindenki emlékszik, én meg nem. Ez az óvodai jelre emlékezés dolog – már hosszú ideje ez a benyomásom – valami olyanféle magyarikum, mint a túrórudi-szeretés, számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miért fontos-szimbolikus. Idegennek érzem magam miatta.
Hát ezek. Mondjuk a kígyóvállúzásnak legalább örülök, nem hiába karoltam fel a kifejezés népszerűsítését és folymatos napirenden tartását.