A gonosz Kóbor János nem vette be az Omega Oratórium című projektbe Mihály Tamást és Molnár Györgyöt, akik mérgesek is emiatt. Még szerencse, hogy a Bors cikke szerint Mihály nemcsak haragszik – és ennélfogva nem hallgathatott tovább –, hanem könyvet is írt.
Vagyis a hír inkább tűnik promónak, mint egy csodálatos történet csúnya végét jelző borzalmas brékinginformációnak, annál is inkább, mert Mihály Tamás úgy sejti:
Az Omega jelenleg nem működik, de szerintem az együttesben még benne van a nagy búcsú, egy életműkoncert lehetősége.
Úgyhogy mindenki megnyugodhat, akit esetleg felizgattam volna felelőtlenül.
A Cinken talán még nem is meséltem el – önéletrajzi elemekben bővelkedve –, hogy a mi kis szovjet középiskolánkban nem ám a Gaudeamus igiturra, a Völgyvidéken és hegygerincen átra vagy valami más izgalmas kommunista indulóra ballagtak el az osztályok a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, hanem erre az Omega-dalra:
Hogy ezt ki kezdeményezte, ki engedélyezte, és hogy hogyan is volt fenntartható ez az állapot legalább egy évtizeden át, nem tudom. Annyi biztos, hogy baromi menő dolog volt.
Mindazonáltal szakmai okokból – írnom kellett róla a Quartnak – két éve megtekintettem az Arénában az Omega 50-et, és nem igazán volt baromi menő dolog.
Sic transit gloria mundi – ahogy mondani szokás.