Egy ember 22 ezerért vett egy homárt, és befalta hidegen, műanyag tányérról

Csillogás és nyomor, büdös kárász, pezsgő, vodka és medencényi alaplé a Múzeumkertben. Teszteltük a Halfesztivált. Még egy embert is követtünk a metróban a végén, annyira homár volt a buli!

A Múzeumkert kertésén belépve alig teszek meg pár métert, és máris érzem, hogy ez a budapesti gasztrofesztivál más, mint a többi. Nem akarom egy masszázsfotelbe szíjazva kézműves öntött gyertyával megkínozni, házi lekvárral bekenni, aztán hozamkorlátozott sajttal agyonverni, majd kisüsti pálinka és házi szappan keverékével leönteni, aztán kézműves ékszerekkel beszórni az esemény profiljába bele nem illő vásározók hulláját.

Miért vagyok ilyen engedékeny? – kérdezem magamtól. Hát nem azért, mintha a halfesztiválon ne lenne sima kétharmada ezeknek a kézműves kártevőknek. Hanem mert a Múzeumkert annyira klassz helyszín, hogy itt igazából bármi kellemes.

Az első halas sátornál rögtön észreveszem, hogy marokkói halat is adnak, mire nosztalgirohamom támad. Amikor Goán voltunk, a szomszéd házban lakó izraeli drogkereskedő klán tagjai minden pénteken megkérték, hogy a rituális vacsorát hadd tartsák a mi hatalmas verandánkon. Marokkói zsidók voltak, akik a legszebb emberek a világon, a férfiak a portugál ruhaárus cigányoknál is dögösebbek, minden fickó olyan, mint egy Prada-reklám főszereplője, vékony, izmos alak, dohánybarna bőr, vállig érő hullámos Jézus-Winnetou-haj. Öt perc alatt felállították a hosszú asztalt vagy harminc terítékkel, eztán jött a kaja óriási tálcaszerű tálon, a marokkói álomhal, amit, klasszikus fordulat következik – valójában a klánfőnök magyar csaja főzött. Imádkoztak egyet, megettük a halat, aztán minden résztvevő átláthatatlan hasis, vagyis csaraszfelhőbe burkolózott, majd összepakoltak és 5 perc múlva nyoma sem volt annak, hogy itt valaki a szombatot ünnepelte.

Hát a Múzeumkertben maximum a tüzifa füstje szállhatna, de nem száll, mert ahol bográcsoznak, ott gázzal oldják meg a dolgot.

A fesztivál meglepően nagy, mert kiterjed a Múzeumkert és a Rádió tömbje közötti utcarészre, a palotasor elé is. Odabent így napközben kellemes, hétvégén lehet, hogy nagyobb lesz a szorulás, de a hangulat bőven kárpótol a tolongásért.

Alberttel és NAK-kal középtájon, az orosz halétterem előtt találkozunk, kérek is rögtön bemelegítésnek egy orosz tálat és egy vodkát.

A tálon van makréla, lazac, tejföl, lazacikra, garbusa, hering és füstolt tök, ami klasszul hangzik, de az adag a snecinyi és a paptetűnyi között van valahol. A legtöbb halféle okés, de a tok íztelen, a lazacikrából meg mázli, hogy csak egy katicabogárszarnyit adtak, mert az is meghökkentően ízmentes. Mindez 2500 forint, a kifogástalan vodkával és egy ásványvízzel együtt 4 ezer a bemelegítő cech. A következetes halevés Magyarszágon igazi mágnáshobbi!

Saccra minden negyedik-ötödik stand foglalkozik egyébként hallal, ami végül is nem rossz arány. Mivel az idei fesztivál kiemelt hala a kárász, elindulunk kárásznézőbe. A kárász igazi realista választás. Amit a köznyelv ma kárásznak nevez, az ugyanis egy Bulgáriából betelepített, invazív szeméthal, az ezüst kárász, az őshonos pontyfélék konkurense. Az igazi magyar hal, az aranykárász már olyan ritka, hogy védetté is nyilvánították, így törvényszegés lenne megenni.

Az ezüst kárász ugyanakkor tényleg gyakori konyhai alapanyag, mert ahol van, ott rengeteg akad belőle, korongrészegen, sörpocakkal is könnyű kifogni, és sült halnak a húsa puha állaga ellenére finom. Szóval ki is találjuk, hogy akkor megkeressük a kárászt.

Először egyáltalán nem találjuk, beleütközünk viszont az első komolyabb sorba, ami halas előtt áll. A szegedi halászcsárda standja előtt. Bánatosan átkozom a Magyarok Szájpadlását, aminek jobban esik a zsíros, túlfőzött szálkapépes alaplé, mint a jó könnyű bajai, amikor szó szerint beleütközöm egy jacuzzi méretű extrém bográcsba, amiben kismedencényi alaplé fortyog. Pokoli látvány, pattanunk is tovább.

Divathal a harcsa, rengeteg helyen árulják sütve, rántva és főzve is, meglepően sok helyen sütnek egész süllőt, akad persze ponty, rengeteg pisztráng, néhol keszeg, de kárászt egyelőre sehol sem találunk. Balinról, kecsegéről, jászkeszegről és más irtó finom, de a horgászok rokonai kivételével a nagyobb közönség előtt ismeretlen versenyzőkről nem is beszélve.

Aztán belebotlunk a fesztivál kiálltásrészébe, ami olyan, mint valami bizarr filmforgatási helyszín. Irtózatos lepukkant környezetben kiakasztottak pár varsát meg hálót, a fákra a nyolcvanas évek horgászboltjaiban látható halas posztereket akasztották, az egész közepén meg ott áll a fura szentély, egy üvegből, valami purhabszerű undorító anyagból és koszból konstruált mocskos akvárium, benne egy tucatnyi, kókadtan úszkáló kárásszal.

Ideje újra enni, perverzitásból ezerötért kipróbálunk egy csongrádi halászok által főzött bajai levet. Nagy eredmény, hogy nem vastagon zsíros és nincs benne pürésített kötőszövet, cserébe híg és íztelen. Ekkor kiszúrjuk az első sült kárászt, veszünk is egy kisebb tesztpéldányt 700 forintért.

Olyan, mintha sütéssel ehető állagúra puhítottak volna egy naftalinban impregnált múzeumi kitömött állatot. Letaglózó ízhatás, de nem szokatlan. A hosszú ideig mélyhűtőben tartott hal pár lesz hónap után ilyen elmúlásízűen dohos. A halálhangulatot az életigenlően brutális olajíz ellenpontozza csak.

Lovaspólózzunk át a napos oldalra és dobjunk be egy kis homárt pezsgővel – találjuk ki, mert itt ilyen lehetőség is van. Átballagunk a homárstandhoz, ahol egy fickó előttünk épp kikér egy egész, jó kilós homárt. Íme, ő az:

Majd egészen megdöbbentő dolgot művel a hatalmas rákkal. Annyira megdöbbentőt, hogy kihozza belőlünk az oknyomozó riportert! Íme Albert jegyzőkönyve az ez után történtekről:

Az Ember, Aki 5 Perc Alatt Megevett 1 Homárt, barna bőrdzsekit és rövid, őszes szakállt viselt. ALobster Barnál figyeltünk fel rá, meglepő módon épp homárt rendelt. Egész homárt. Az egész homár 22 ezer forintba került a Lobster Barban. Mi is akartunk homárt enni, falatkákat kértünk salátaágyon, háromezer-ötszázért. Talán ha egy-két perccel vágtunk bele később a falatkaevésbe, mint az Ember az egész homárhoz, Szily az élete első homárjáról szóló tanulságos történet negyedéhez sem jutott még el, amikor az Ember kivágta a homáros papírtányért a szemétbe. Azt hittük, nem ízlett neki. Vagy valami ilyesmi. De azt nem hittük, hogy 5 perc alatt meg lehet enni 1 egész homárt. Úgyhogy feltúrtuk a szemetest, hogy kiderüljön, mi az igazság. Az derült ki, hogy a homárnak csak a csontjai és szilánkjai vannak ott, semmi más, az Ember úgy elmajszolta a homár ehető részeit 5 perc alatt, hogy cafatnyi sem maradt belőle. Negyed órával később újfent találkoztunk vele, a Sokkoládé pralinéspultnál pralinét vásárolt. Rögtönzött szerkesztőségi értekezletünkön az a döntés született, hogy a nyomába eredek, hátha sikerül kioknyomozni, ki fia-borja az Ember, Aki 5 Perc Alatt Megevett 1 Homárt. A küldetést mérsékelt siker koronázta. Az ember először bérlete felmutatását követően a 3-as metróvonal Kálvin téri megállójának a mélyére süllyedt, majd felszállt az első, Kőbánya-Kispest felé szerelvényre.

A Corvin negyednél kiszállt, felmozgólépcsőzött, a mozit megkerülve besietett a bevásárlóközpontba, azon belül az Alexandra könyváruházba. Ott két dolgot is csinált egyszerre, telefonált és könyveket nézegetett. Aztán lement az alsó szintre. Gondoltam, megvárom kint. Feltűnés nélkül. Vártam. Vártam. Vártam. Rosszat sejtettem. Lementem az alsó szintre. Nem láttam őt sehol. És ekkor kiderült: az Alexandrának a mínusz egyediken is van egy ki- és bejárata. Mi ebből a tanulság? Az, hogy az oknyomozó újságírás sokkal több felkészültséget, kitartást és ügyességet igényel! Mondjuk az Ember, Aki 5 Perc Alatt Megevett 1 Homárt, azt mondta a Lobster Bar személyzetének, hogy ez most csak kóstoló, ha finom a cucc, holnap hozza az asszonyt is. Úgyhogy ha szerencsések vagytok, még ti is összefuthattok vele a hétvégén.

Hát ez volt a nagy kaland. A homársaláta nem volt rossz, de valami értelmezhető, sőt finom öntettel és Törley pezsgő helyett valami mással még jó is lehetett volna. Mielőtt Albert az Élet Fura Királya után eredt volna, az egyik Muzeum köruti kijáratnál még bepróbáltunk egy halas-krumplis és egy halas-káposztás rétest. Utóbbi tök jó volt, az előbbi is ígéretes.

Utána lefényképeztem a fesztivál bejáratától 15 méterre található nyílt színi szarkiálltást, és távoztunk.

A Halfesztivál most hétvégén is nyitva van még, abszolúte érdemes elnézni, mert eleve ingyenes, nincs semmilyen fasiszta kupon- vagy kártyarendszer, a környezet pedig az egekbe emeli a hangulatot. Az igazán magyarossá teszi az eseményt, hogy egy helyen sem láttam egy darab jégre helyezett, friss halat sem az egész fesztiválon. A kóstolt kajáink fele irtózatos volt, a másik fele elment, de kicsi volt a minta, és az élet amúgy sem haboskeszeg.

(Abba ne hagyd, most jön még egy csomó tök jó fotó Nagy Attilától!!! A kevés ronda kép a riportból az enyém, a jók mind az övéi! A cikket viszont én, Szily László írtam, csak a NAK rakta be előbb a képeket a rendszerbe.)