Még egyetlen ismerősöm sem mert belépni a Kolosi tér fölötti új haléterem bejáratát képező gigantikus műanyag cápa torkán. Nem is volt kérdés, hogy itt fogok ebédelni.
Még egyetlen ismerősöm sem mert belépni a Kolosi tér fölötti új haléterem bejáratát képező gigantikus műanyag cápa torkán. Nem is volt kérdés, hogy itt fogok ebédelni.
Ízléstelen, de feltűnő bejárat, olasz séfnév a kirakott molinón, orrukat gyanakodva felhúzó budaiak, és mindemellé halak: az Ocean's 21 nevű étterem mágnesként vonzott magához, hogy végül egy Nemsokára Nagyot Robbantó Magyar Filmrendező társaságában beüljünk ebédelni.
Maga a bejutás nagyszerű élmény a dinoszauruszmakett-vándorkiállítások stílusában megformázott cápa száján át, amit igazán gondosan munkáltak meg, a belül rózsaszín szájpadlás például kifejezetten megható.
Bár a belépőt szemben rögtön egy hosszú üvegpult fogadja tele sütésre váró halfélékkel, mi mégsem ezt néztük, hanem forgattuk a fejünket, mint két stresszelő bagoly.
Odabent ugyanis egészen különös belső tér fogad, ami egy amerikai útmenti diner és egy Balaton déli parti, hetvenes-nyolcvanas évekbeli viccesebb strandétterem keverékének tűnik. Az ablakokat cselesen ál-korallzátony-matrica fedi, így olyan érzésünk támadt, mintha Magyarországnak lenne tengerpartja, és ott ugrottunk volna be Siófok-on-sea egyik haléttermébe. Vagy mintha románok lennénk.
A hely, mint gyorsan kiderült, alapvetően egy frisshal-sütöde, kilós áron kínált, kimért halfélékkel, köretekkel és pár egyéb étellel. Van kétfogásos napi ebédmenü, hallal 1800, halmentesen 1500, mi az előbbire mentünk rá.
A menünk paradicsomos halleves + sült makréla volt. A halleves gondosan megcsinált, de igazi karakter nélküli fogásnak bizonyult. Nem kellemetlen, de semmiféle emléket sem hagyott, másodpercekre sem.
Bezzeg a makrélánk kifejezetten finom volt, pont a megfelelő ideig sütve, jó minőségű, kellemesen fűszerezett morzsabundában. Annyira kevés volt a vendég, hogy bár a menühöz nem is az járt volna, kérhettünk hozzá grillzöldséget, ami elsőosztályúnak bizonyult, főleg az édeskömény miatt. A magyarok szeretik addig sütni a grillzöldséget, míg löttyedtebb nem lesz, mint egy parlamenti képviselő feneke. Az olaszok hálistennek nem. Nem is beszélve arról, hogy a tipikus magyar étlapon a "grill-" előtag titokzatos okokból azt szokta jelenteni, hogy "serpenyőben sült".
1800-ért egynek, ilyen mókás környezetben, friss halból abszolúte elment, sőt. Azt viszont el sem tudom képzelni, hogy a hely rendes vacsorázós halétteremként mennyire fog bejönni a közönségnek. Nem exkluzív közvéleménykutatásom szerint egyedül vagyok, mint Horn Gyula vagy Szanyi Tibor azzal, hogy én bírom a cápás bejáratot, akivel eddig beszéltem róla, az kifejezetten azt mondta, hogy be nem tenné ide a lábát. Furcsák ezek a budaiak!
A pultba kirakott halak nem mindegyike nézett úgy ki, mint egy New York-i sushibárban, de ezt betudtam az olaszos lazaságnak és a tengertől való távolságnak.
A helyzet az, hogy bár a kimért halárak magyar frisstengerihal-szinten nem számítanak durvának, de a 2-3 ezer forintos főételeivel és a 2-6 ezres fő fogásokkal ez azért nem lesz egy kifejezetten olcsó étterem, sőt. És ehhez képest ez a kisasztalos-viccesbisztrós környezet, ami nekem nagyon tetszik, a többség szemében szerintem inkább egy kicsit fura és taszító lehet. A jó vendéglátós országokban hála istennek nincs olyan összefüggés, hogy jót enni csak Onyx-típusú puccosan megdizájnolt helyeken lehetne, de mi nem vagyunk jó vendéglátós ország.
Az olasz séf, aki ottjártunkkor maga állt a pultban, kedélyes, rozmártermetű fickó, ami bennem bizalmat keltett, a következő fizetéskor egy esélyt még este is adok a helynek.