Én nem vetkőztem félmeztelenre sem, mert szégyenlős voltam

A mai gólyás merengésem után kaptam egy mailt egy régi ismerősömtől. Megírta a saját sztoriját – ami nemcsak táboros, szerepel benne egy középkorú férfi és egy tizenhét éves lány is. Arról is szól, hogy lehet-e nemet mondani. Megbeszéltük, hogy lehozom. AM története:

Nem vagyok az a kommentelős fajta, de hátha tényleg érdekel a gólyatáborosdi minden irányból. Én kicsit régebben voltam gólya is, meg a Sipos-szerű műsorvezető is régen akart megdugni, de pont a mostanában megírt derp alapján átgondoltam a kiskoromat, meg körbekérdeztem másokat is.

Amit a gólyatáboros játékokról leírtak, azok tények, már a kilencvenes évek végén is ilyenek voltak, csak mivel én az ún. alteros klikk része voltam, valahogy nem kerültem terítékre, a sminkelt csiniket szerették a szervezők és a felsőévesek. Erőszakról nem tudok, csak orgiákról a későbbiekben.

De ahogy felnőtt fejjel átgondolom a játékokat – vetkőzés (nem, én nem vetkőztem félmeztelenre sem, mert szégyenlős voltam), csöcsből ivás (mindig a legnagyobb mellűéből kellett, tehát itt sem jöttem szóba) stb. –, tény, hogy cikik, de nem a gólyatáborok részei csak. Az egyetemi bulikon is bőven voltak, nem véletlen, hogy az üvegezésről mindenki tudja, hogy mi. Engem a durvább vadulástól és az orgiáktól a balfaszságom és a naivságom együtt védett meg. Ha hívtak, nem mentem, mert éppen szerelmes voltam valakibe, várt az alteros kocsmázós klikk, vagy mit tudom én. Soha többet nem vettem részt olyan partikban, ahol ilyen játékok voltak, mert szarul éreztem magam bennük. Ugyanakkor a gólyatáborban végigjátszottam én is, mert ciki lett volna nem végigjátszani. Soha eszembe sem jutott, hogy nem oké, amit ott csinálnak. Egyszerűen azt gondoltam, hogy én vagyok túl konzervatívra nevelve, ezek az emberek sokkal szabadabbak és vagányabbak, mint én vagyok. Innentől kezdve pedig a pszichológiát értem.

Próbálna most valaki rávenni, hogy toljak egy vetkőzős játékot, bármilyen helyzetben, nyilván nem menne, mert hányok tőlük azóta is. Akkor viszont NEM jutott eszembe, hogy ez nem normális. Azt hittem, hogy én nem vagyok normális, hiszen mindenki jól érzi magát, csak én vagyok a béna feszengő. (Sokan szintén nem érezték jól magukat bennük, de ezt akkor nem tudtam.)

Kicsit más a téma, de mégsem. Egy köztévés műsorvezető erősen próbálkozott szintén zsenge koromban. A kocsijában, amivel előzékenyen hazafuvarozott, ugye, az egyik forgatás után, csak azért nem lett szopás a vége, mert mázlim volt, vagy mert naiv és balfasz voltam megint, tehát nem öntudatból. Egyszerűen azt gondoltam, hogy ez is normális, hiszen ő a nagy műsorvezető, együtt dolgozunk, a felesége tök hülye szerinte (ezt nem is értettem, de elhittem neki, a nőt ismertem, nagyon kedvesnek tűnt, azóta is nagyon sajnálom), tetszem neki, na, de hát nekem nem jön be. Némi tapi után kiszálltam.

Kurvára nem jutott eszembe, hogy én 17 vagyok, ő meg bőven negyven fölött, és ez nem oké. Később, amikor megtudtam, azt is természetesnek tartottam, hogy vannak más csajai a korosztályomból, hiszen biztos ilyen ez a tévés világ. Most ha a gyerekemmel, a te gyerekeddel, anyámmal történne ilyen, előbb akasztanám fel a faszánál, utána gondolkodnék azon, hogy akarom-e, hogy börtönbe jusson.

Szóval, a levélnek talán annyi a lényege, hogy a gólyatáboros és egyéb gyerekek többsége kurvára gyerek még. Én is az voltam még 99-ben is, pedig rohadtul felnőttnek éreztem magam. A gyerek nem tud olyan következményekben, összetetten gondolkodni, mint a felnőtt, hiába tűnik nagyon értelmesnek. Lehet, hogy a gyerekeiddel éppen eleget beszélgettetek ahhoz, hogy felelős döntéseket tudjanak hozni, de az szerintem egyértelmű, hogy nem ez az általános.

Ezért gondolom, hogy nem hirig mégsem a gólyatáboros cucc. Mert a többség nincs felkészítve arra, hogy nemet is lehet mondani, illetve arra, hogy ami menőnek tűnik, lehet, hogy nem is az.

Ez pedig nyilván felveti a kérdést, hogy ki és mikor készíthetné fel a gyerekeket erre. Pont a leghülyébb korban kerülnek ilyen helyzetekbe, úgy értem, kevés ember tanácsát fogadják meg, a szülőkét végképp nem. Hatévesen meg csak nem kezdhetünk azzal, hogy ne gináztassa be magát lehetőleg.

A levél kiegészítése még: írtam, hogy átgondolom, névvel szeretném-e leírni ezt. És annak ellenére, hogy jogosak lennének a következményei, nem tudom mégsem névvel. Ez az, amin még mindig gondolkodom, hogy miért. Kaphatom majd a kommenteket, hogy ezzel további gyermeklányokat adok a kezére, és nincs felelősségtudatom még most sem, de akkor sem tudom. Egyrészt, mert már kábé a halálán van, másrészt, mert még mindig félek a botránytól. Nem akarom, hogy erről szóljon az életem, és leszarom őt. Egyáltalán az is furcsa, de sokatmondó, hogy egészen a Sipos-ügy kirobbanásáig eszembe sem jutott a műsorvezető. Amikor elkezdtek róla írni, akkor tudatosodott, hogy ez a dolog ismerős. Jó, hogy tudtam gondolkodni rajta, de lezártam, találkozni sem akarok vele.

Kábé így, kösz, hogy elmondhattam.

fotó: atlatszooktatas.blog.hu