Én például milyen Magyarországot szeretnék?

Miért nincs ennek a szegény országnak identitása? Miért lenne fontos, hogy legyen? Tényleg fontos lenne, hogy legyen? Milyen lesz Magyarország tíz év múlva? Na és tragikus hősök vagyunk-e, vagy komikus balfaszok csupán? Három évtized, egy hosszúcikk, nyolc fejezet.

Magyarország egy álom

Sose titkoltam, úgyhogy tudjátok, hogy nem Magyarországon születtem, és tizenhat éves koromig – 1982 nyaráig – nem is láttam belőle semmit. Mármint helyben és igazán, a saját szemeimmel. Magyarország ennélfogva távoli és csodálatos hely volt a számomra, ami csak a térképen, a filmeken, a könyvekben, a zenében és a szerencsés rokonok és ismerősök elbeszéléseiben létezett. Magyarországon magyarul beszéltek egymással az emberek, a boltokban lehetett rágógumit, filctollakat és hanglemezeket kapni, volt íze a sörnek és a cigarettának, a magyar írók szuper könyveket írtak, a magyar rendezők menő filmeket rendeztek, és Hofi Géza a szilveszteri műsorban minden következmény nélkül beszólhatott személyesen Kádár Jánosnak.

Magyarországon szeretett volna élni minden kárpátaljai magyar – itt túlzok persze –, ez azonban sokáig teljesen kizártnak látszott. Magyarországra menni sem volt egyszerű, közeli hozzátartozó kellett hozzá és meghívólevél, meg többhetes várakozás az útlevélre, izgulva, hogy megadják-e a kiutazási engedélyt. Kétévente, két hétre, jó esetben.

A kádári magyar valóság nem volt kevésbé színes, menő és izgalmas – 1982-ben, a brezsnyevi szovjethez képest –, mint az a csodálatos hely, ami addig csak a térképen létezett. A utcákon rend volt és tisztaság, a szoboszlói fürdőnél bikiniben mászkáltak a csajok, a füstös Bástya presszóban ízlett a Portoriko rum, a moziban vetítették az Óvakodj a törpétől!-t és a Pat Garrett és Billy, a kölyök-öt – szpojler: Bob Dylan korán meghal –, kaptam Trapper farmert, vásároltam sokféle cigarettát, és véletlenül rábukkantam az ABC-ben a Rockévkönyvre, ami URH- és Kontroll Csoport-dalszövegeket is tartalmazott. Ezek a későbbiekben nagy hatással voltak a világnézetem alakulására. (Sose mulasszátok el tisztelni a művészet erejét, többet számít, mint bármi más.)

Magyarország nem okozott csalódást: egy álom volt valóban, a világ határon túli halandók számára elérhetetlen közepe. Azt akkor fel sem tudtam fogni, miért mondja R., hogy oké-oké, nem rossz itt élni, de nem is az igazi, le kéne lépni Németországba, ott sokkal jobb, többet lehet keresni nagyságrendekkel. Hogyhogy jobb? Miért menne el egy magyar ember valahova, ahol nem magyarul beszélnek, hanem németül? Miközben, bazmeg, mindenetek megvan. Kár, hogy nem tudjátok értékelni ezt, mi bezzeg tudnánk, nem volt időnk meghülyülni jódolgunkban.

Milyen magyar voltam én?

Vegyes lakosságú kisvárosban nőttem fel, gyerekkoromban már többen voltak Técsőn az ukránok, mint a magyarok. Nem is értettem, hogy lehetett ez fordítva két-három évtizeddel azelőtt, bár tény, hogy a régi utcák szinte minden házában magyarok éltek még a hetvenes-nyolcvanas években is. Viszont az ukrán iskolába több mint ezren jártak akkortájt, a magyarba meg tán háromszázan sem, kettővel fölöttünk indították az utolsó párhuzamos osztályokat, később már nem jutott elég gyerek A-ra és B-re.

Komolyabb konfliktusokra-villongásokra nem emlékszem. Nyilván előfordultak huculozások az egyik, magyar kecskézések a másik oldalról, de elvoltunk egymással. Mi megpróbáltuk megtanulni az ő nyelvüket – nem volt ritka, hogy a magyar szülők ukrán vagy orosz tannyelvű iskolába adták a gyereket, mert akkor majd jobban boldogul, ezt az agyrémet én megúsztam szerencsésen –, ők nem próbálták meg megtanulni a mienket. Kinek mi jutott. A konstelláció mindenesetre alkalmas volt arra, hogy az embernek anélkül is legyen identitása, hogy gondolkodnia kelljen ezen. Az ember magyar akart lenni, és az is volt.

Az, hogy olyan is van, hogy kárpátaljai magyar, és ez akár lényeges is lehet, később jött. Tinédzserként még semmi ilyesmi nem érdekelt, nem óhajtottam része lenni semmilyen különleges közösségnek, magam akartam lenni, J. D. Salingert és Joseph Hellert olvastam, meg Sükösd Mihálytól A törvénytevőt többször, progrockot, punkot és Viszockijt hallgattam felváltva, és úgy véltem, csak azért van annyi faszkalap ezen a világon, hogy jobban látsszon, hogy én – meg még néhányan körülöttem – milyen érzékeny és intelligens vagyok.

A katonaság után minden megváltozott, tanárom és barátom lett az egyetemen Fodó Sándor, aki kisebbségi-polgárjogi balhékra használta el az egész életét. Ennélfogva a 80-as évek végén magától értetődően ott kellett lennem az új dolgok születésénél. Mást ne mondjak, kis híján részt vettem az első lakiteleki találkozón – végül azért nem, mert nem kaptam útlevelet –, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989. februári alapításának meg nagyon is részese lettem, annyira, hogy tagja voltam az első elnökségnek is.

Hogy mit gondoltam akkor a világról? Szerintem pontosan értettem, hogy mit akarnak – vagy akarunk? – azzal a megmaradásos ideológiával, tisztában voltam a lényegével, azzal, hogy miért fontos, hogy a közösség esélyekhez jusson és tisztességesen létezhessen. Úgy is és annak ellenére is, hogy időnként iszonyúan egyszerű válaszok születtek borzalmasan bonyolult kérdésekre, és úgy is, hogy hamarosan leverhetetlenül felütötte a fejét a giccs. Nem volt ezzel gond – akkor úgy tudtam, a lényeg nem a részletekben, hanem az egészben rejlik. De mindez mégsem akadályozott meg abban, hogy a kisebbségi politizálásból kisodródva 1990/91 fordulóján ne döntsünk úgy: megnézzük alaposan és hosszú távon, hogy milyen hely az a csodálatos Magyarország. Fodó csalódott volt. Ahogy elmegyünk, úgy vissza is jöhetünk, mondtuk. Na persze, marhaláb, mondta.

A magyar valóság a kilencvenes években

Komolyan mondom, nem viccelek: fogalmam sem volt, hogy Magyarország egy ennyire darabokra szakadt ország. Hallottam harangozni azelőtt is urbánusokról és népiesekről, nagy vonalakban ismertem a Mozgó Világ- meg a Jönnek-balhét – megjegyzem, a Spiró-verset első olvasásra agresszivitása ellenére kegyetlenül önironikusnak és mélyen igaznak éreztem, hiszen eleve olyan ultraliberális voltam épp, értelem vs. érzelem, hogy csak na –, és tudtam azt is, hogy nem ugyanazok az emberek készültek megváltani a világot Lakiteleken és Monoron. De hogy ennyire hánynak egymástól, arra nem voltam felkészülve.

Hogy nincs semmi, amiről ugyanazt gondolnák. Hogy nincs – elnézést a kifejezésért – a nemzeti minimumnak írmagja se.

A közírás és a közgondolkodás hajlamos azzal jönni mostanában, hogy bezzeg a rendszerváltás környékén még nem volt ilyen megosztott a társadalom, akkor még szóba álltak az oldalak, képesek voltak konszenzusra a legfontosabbakban, és az árkok csak a 2000-es években mélyültek el ennyire. A diagnózis ugyanaz, a magyarázat különbözik: az egyik részről Orbán a hibás, mert nem tudott belenyugodni a 2002-es választási vereségbe – tényleg nem tudott, és ebből sok minden következik, erre még visszatérek –, a másik részről Gyurcsány tehet mindenről, hazudott reggel, éjjel meg este.

Ez horribilis baromság. A demokratikus fordulat legelső pillanatától ez megy itt. Amit Antall József kapott 1990. tavaszi győzelme után, az semmivel sem volt kevesebb, mint amit bárki más kapott később. Abba a kormányzásba csak belebukni lehetett, és ez nem az őszi önkormányzati választások meg a taxisblokád idején vált világossá, hanem azonnal. Hagyjuk, hogy ki követte el az ősbűnt – hogy kikből hiányzott a türelem –, igazából nincs jelentősége. Semmi sem történik másként akkor sem, ha nem az MDF, hanem – papírforma szerint – az SZDSZ nyeri az első szabad választásokat. Nemcsak azért, mert a politika verseny, és a kommunisták leváltásával a vértelen forradalom célt ért, de a törésvonalak eredendő szélessége és mélysége miatt sem.

Határozottan állítom, hogy ezek a mélységek és szélességek nem változtak érdemben. Sem egyik, sem másik irányba. Amikor a jobboldal van kormányon, diktatúra készül – már Boross Péter is fontolgatta, hogy hatalomban maradása érdekében elszabotálja az 1994-es választásokat, tudtátok? –, amikor a baloldal van helyzetben, feszt ráront saját nemzetére.

De ha ezek a képletek nem változtak, mi változott mégis? Túl azon, hogy öregedtünk jó két évtizedet?

A magyar valóság húsz évvel később

Mégiscsak van egy óriási különbség. Az, hogy menet közben Magyarország Közép-Európa egyik legklasszabb – vagy legkevésbé nyomorult – országából az utolsók közé szorult és ott ragadt. Mindenkinek megvan ebben a maga része, nincs senki, akinek oka lenne azzal kérkedni, hogy nem tehet róla.

Nincs még egy posztkommer ország Kelet- és Közép-Európában, amely jobb pozícióból startolhatott volna 1990-ben, mint Magyarország. A mienk volt nemcsak a legvidámabb, de a legkevésbé szétrohadt barakk is, és bár a kádári államadósság kolonca nem tette könnyűvé az első lépéseket, összességében különbeknek tűntek a kilátások, mint bárki máséi. Csehországtól a lengyeleken át az exszovjet balti államokig. Kezdetben tartottuk is a tempót, mert bár igaz, hogy az MDF-kormányzás és az egyéves horni semmittevés után a csőd elkerülése végett színre kellett lépnie Bokros Csomag Lajosnak, de utána elkezdődött és jó pár éven át tartott a felemelkedés, és eközben egyetlen pillanatra sem szorultunk ki a régiós top 3-ból. A 2000-es évek elejéig-közepéig.

Akkor jött Medgyessy Péter a hülye ígéretei betartásával – az ötvenszázalékos béremelést százszorosan fizette vissza azóta minden közalkalmazott –, utána Gyurcsány Ferenc a töketlenkedésével, végül az unortodoxia a 310 forintos eurójával. Közben elmentek mellettünk a szlovákok, a lengyelek, az észtek és mind a többiek. Románia és Bulgária még nem, a kis öröm és öröm. Sőt: Ukrajna nem is lesz az Európai Unió tagja soha a büdös életben, a politika teljesítménye gyalázatosabb, a megosztottság elképzelhetetlen mértékben durvább, mint itt, ki mondta, hogy Magyarország szar hely?

Törvényszerű, hogy ennek így kellett történnie?

Szerintem ez a legfontosabb kérdés ma Magyarországon. Ez a pont az, ahol el kell gondolkodni az elitek színvonaláról, meg arról, hogy az, ami zajlott és zajlik itt, az valóban egészséges és tisztességes verseny volt-e, és nem valami súlyosan beteg dolog ehelyett? Illetve: lehetséges-e, hogy egy ország életképes legyen hosszú távon úgy, hogy nincs – ismételten elnézést a kifejezésért – semmifajta nemzeti minimum. Hogy nem tudni, mi a cél.

Az első két felvetésre a közírásnak és a közgondolkodásnak megvan a maga válasza rég: a politikai elitek teljesítménye siralmas, vállalhatatlan, a verseny korántsem tisztességes. A szigorú ítélet nem alaptalan, még ha a jelenidő mindig keményebben is fogalmaz, mint a történelem. De mi van a harmadik felvetéssel? Azzal a nemzeti minimummal?

Már megint az a centrális erőtér

Írtam már erről, de az ilyesmit nem árt ismételgetni, azért sem, mert minden kísérlet újabb konkrétumokat hozhat, tisztul tőle a tisztánlátás. Orbán Viktor a saját 2002-es bukásából és az azt követő elmúltnyolcévből azt a következtetést vonta le, hogy a politikai váltógazdálkodás nem megoldás semmire. Amit az egyik épít, a másik úgyis lebontja, ráadásul a demokrácia beköszönte óta eltelt idő bebizonyította, hogy a kiegyezés kizárt. Innen már csak egy lépés arra jutni, hogy hosszú távra kell berendezkedni, és úgy lehet kőműveskedni. Továbbá úgy lehet megteremteni ezt a híres minimumot. Egyoldalúan.

A feltételeket ehhez nem annyira az állítólagos orbáni zsenialitás teremtette meg, mint az éppen mindörökre eltűnni látszó magyar baloldal balfaszsága, de ez a lényegen mit sem módosít. Nem az a fontos, hogy hogy jutunk hatalomhoz – súlyos harcok árán-e, vagy az ölünkbe hullik –, a fő, hogy meglegyen és hogy megtartsuk. Még jobb is, ha ellenfeleink maguk veszítenek el mindent, hisz annyit fognak rágódni emiatt, hogy sokáig nem bírnak erőt gyűjteni a feltápászkodáshoz. És ha már úgyis meg vannak zavarodva, tapossuk őket minél keményebben – kétharmados törvényekkel, alkotmánnyal, mindennel –, hadd fájjon nekik, hadd tépjék egymást sokáig.

Mondom, Orbán Viktor úgy döntött – vagy rájött? –, hogy kiegyezés ezekkel nem lesz. Legkésőbb a 2004-es kettős állampolgárságos népszavazás előtt derült ki számára, hogy ez képtelenség, a hangsúlyok máshol vannak, máshol is maradnak örökre.

Ha már itt tartunk, megteremtem tehát a nemzeti minimumot én magam, gondolta Orbán Viktor. A duális rendszernek – aminek egyik oszlopát volt szíves saját kezűleg aláásni az oszlop tulajdonosa – véget vetek. Ha kell, szelíd, ha kell, durvább erőszakkal, és bevezetem a nemzeti együttműködés rendszerét. Fogadjunk, hogy amikor először hallottátok ezt a kifejezést – meg amikor azt a nyilatkozatot kiragasztották a közhivatalokban –, csak nevettetek gúnyosan. Elég gáz volt, az egyszer biztos, még most is kész röhej újraolvasni. Csakhogy másfelől lassan megtelik tartalommal. A tartalma a következő: vége az aki nincs velünk, az ellenünk van korszakának, eljött az aki nincs ellenünk, az velünk van ideje. Velünk lenni megéri, kimaradni szopás, ez a képlet.

Na de lehet-e – újólag elnézést a kifejezésért – nemzeti minimumot teremteni bemondásra? Még komolyabban: lesz-e attól identitása egy országnak, hogy jó hangosan, ellentmondást nem tűrően azt mondom: legyen!

Azt veszem észre, sokan azt gondolják, hogy erre igen a válasz. Még itt, a cinkes posztok kommentjei között is előfordul ilyen. Azt mondják, a centrális erőtér nem orbáni fikció, hanem a valóság, és nem is csak lesz, hanem van. Hát nem tudom. Abban a szubkultúrában, amiben én létezem, ez korántsem egyértelmű – sőt éppen ellenkezőleg –, és akkor még nem is beszéltem a nálam sokkal markánsabban baloldali-liberális értelmiség világáról. Körül kéne nézni néha, emberek, a baloldal ma már nem a 168 óra és a Népszava. Sokkal-sokkal tágasabb és gazdagabb ez a világ.

Közben azt is ezerféleképpen látjuk százan, hogy milyen Orbán Viktor Magyarországa. Annyit tudunk róla, hogy erősebb lenne benne az állam, kevésbé liberális a demokrácia, egyensúlyban kötéltáncoltatott oligarchák pörgetnék a gazdaságot, melyben sokkal nagyobb szerep jutna a hazai tőkének és kisebb a multinacionális vállalatoknak, és nem akadályozná politikai korrektség az unortodox döntéseket. Valamint sokkal jobb futballt játszanának a magyar csapatok, európai értelemben vett stadionokban. (Ez fontos. A futballnál masszívabb identitásképző erő nincs napjainkban – az ukrán–orosz háborút leszámítva –, ezt akkor is el kell ismernetek, ha 1953-ra és a Wembley-re, meg akkor is, ha az idei brazíliai világbajnokságra vagy a mindenkori Bajnokok Ligájára utalok.) Összességében magyar ország lenne az orbáni Magyarország – ezt már a 2009-es kötcsei beszéd óta tudjuk. Hiszen a létezésnek van egy sajátos magyar minősége – maga a Miniszterelnök Úr mondta. Tényleg van? Van a fenét, épphogy nincs.

Magyarország csak politika volna?

Hát ez is egy érdekes izé. Az végképp nevetséges lenne, ha amiatt kezdenék el sopánkodni, hogy milyen borzalmasan átpolitizált ország Magyarország. Haha. Hát milyen lenne? Az összes többi másmilyen? Elhiszem, hogy vannak különbségek, de ne tartsuk magunkat annyira rendkívülieknek. Annyira vagyunk azok, amennyire jobban látjuk azt, amiben benne élünk, mint amennyire azt, amiben nem. Jó, nem kizárt, hogy az átlagnál elkúrtabb hely ez, a megosztottság és az ostobán kidobott évtizedek miatt – de a sorsunk nem különleges sors, a népünk nem kiválasztott nép. Nem tragikus hősök vagyunk, hanem komikus balfaszok. Úgyhogy le lehet nyugodni a francba végső soron.

Mindazonáltal remélem, azt legalább megfgyeltétek, hogy a politika összes töketlensége-szemétkedése ellenére Magyarország jobb hely, mint amilyen húsz évvel ezelőtt volt. Kevésbé jó, mint lehetne, de.

Ezzel szembeszegezhetitek, hogy egyes vidékeken elviselhetetlen a nyomor – néhol állítólag éhséglázadás fenyeget –, meg hogy millióknak nincs miből fizetniük a rezsit és a devizahitelt. De menet közben csak Budapest lett a világ egyik legszebb helye, városok sora pofásodott európaivá, komplett kultúrák keltek új életre és szökkentek szárba – mint a sör vagy a bor –, és létrejöttek abszolút korszerű jelenségek, mint pl. a Sziget fesztivál. Igen és igen, van mit szeretni Magyarországban is. Hogy rövid a lista? Igaz. Hogy egy ép országban huszonöt év demokrácia után hosszabbnak kellene lennie? Tuti. Hogy amikor elkezdődött ez az egész, nem erre számítottunk? Stimmel.

Ez mind így van, de én egyrészt csak kacagok az apokaliptikus víziókon – majd sírok, ha netán annak jön el az ideje –, másrészt valami másról akartam beszélni. Arról, hogy az élet és az ország nem csak Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc. Az élet minden és mindenki – aki és ami épít. Bármit. Borászatot, éttermet, fesztivált, jégcsarnokot, újságot. Hogy még ez is egy mocskosul rövid lista? Így jártunk. Nemcsak politikából jutott nekünk olyan, amilyen, hanem potentátokból is? Aha. Tényleg, ki épített igazán fontosat? Gerendai Károly Szigetet és Michelin-csillagos éttermet, Demján Sándor Művészetek Palotáját, Gattyán György világverő pornószájtot. Mi a helyzet a többiekkel? Mit épített Simicska Lajos?

Na de én például milyen Magyarországot szeretnék?

Mi tagadás, nem ilyet. Nem ilyet, amilyen, és nem olyat, amilyen az Orbán-szövegek és -tettek alapján felskiccelődni látszik. Bevallom, rohadtul nem bánnám, ha Magyarországnak lenne identitása – ha nekem magamnak három is van, egy magyar, egy kárpátaljai magyar és egy korcs szláv, az ország is érdemelne legalább egyet, nemde? –, de nem sok esélyt látok rá, hogy még az én életemben kigömbölyödjön. (Hacsak nem a jégcsarnokokban, ott okéság van évente párszor.) Pedig azért is szükség lenne rá, mert vagy annak mentén, vagy vele szemben fogalmazhatja meg az ember önmagát. Ami nincs, ahhoz nem lehet viszonyulni. Szilárdan-bölcsen semmiképpen, a hőbörgés meg nem kenyerem.

Marad akkor az álmok világa? Mint régen?

Ami biztos, az annyi, hogy

• egy kevésbé hepciáskodó és izgága, de nem is nyuszi
• önmagát a nyugati Európa részének tekintő és akként is viselkedő
• közép-európai mivoltával tisztában levő, szomszédaival barátságos
• a demokratikus vívmányokat és minden ember és embercsoport jogait határon innen és túl tiszteletben tartó
• mocskosul toleráns és érzékeny
• a saját érdekeivel tisztában levő és azokat érvényesíteni képes
• gazdasági és kulturális értelemben egészségesen fejlődő
• színvonalas irodalommal, mozival, zenével, sajtóval, borral és jégkoronggal rendelkező
• magyarul beszélő

Magyarországot szeretnék. Ez az én nemzeti minimumom.

Jó-jó, de ki fogja nekem ezt a Magyarországot megcsinálni? Fogjak hozzá magam?

Végül pedig: milyen lesz Magyarország tíz év múlva?

Hát én aztat honnan tudjam? Miért, ti talán tudjátok?

Fotó: Mudra László/MJSZ