Pedig szomorú újságcikkekben – plusz blogposztokban – nincs hiány mostanában, de a zömük másképpen az, mint ez. Vári György a Népszabadságban publikált véleményt a Petrás-ügyről.
Pedig szomorú újságcikkekben – plusz blogposztokban – nincs hiány mostanában, de a zömük másképpen az, mint ez. Vári György a Népszabadságban publikált véleményt a Petrás-ügyről.
Hogy miről is van szó, arról tegnap este posztoltam már egy rövidet, de előtte nem olvastam sem a Fidelio nagyon-nagyon pontos összefoglalóját, sem pedig a Vári-szöveget.
Mondjuk emezt nem is olvashattam volna, mivel csak utána jelent meg. Na mindegy, belopom ide az utolsó bekezdését, de ti azért csak kattintsatok át az egészért, mert egyben az igazi.
A Muzsikás – nem is tehetett mást – lemondta végül a koncertet. Mert ha tényleg a testvére a nemzeti rockzenésznek az énekesnő, akkor mi van? Mi közünk ahhoz, hogy kicsoda a férje, kit szeret és miért? Népzenét akart énekelni, zsidó fesztiválprogramon szerepelni, mi meg a rokonságáról vallattuk volna. Elment az eszünk, de nem csak az érintetteknek és nem csak ebben az ügyben. Az egész országnak, jobbról és balról egyszerre. Fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény. De azért győztünk: nem lesz éneklés, nem lesz ünnep, nem lesz esztétikai tapasztalás. Az eset látványos, de apró kis láncszeme a kölcsönös félelmek és gyűlöletek végtelen láncolatának, amely közös erőfeszítéseink eredményeként tart fogva mindőnket, hogy aztán maradjon számunkra a szomorúság és a szégyen. Most éppen úgy tűnik, hogy örökké.
Elevenembe vágott ez most nekem erősen, hiszen a szokottnál is melankolikusabb hangulatban vagyok. Szerintem érthető okokból. A picsába a politikával, úgy amblokk, de tényleg.